Öt nő maradna csak a helyszínen,
ha telne az idő, mert a hatodik alak
itt a bal szélen nekilendülve éppen
fut el onnan, bár kérdéses, honnan;
és a jelenet más kellékei, a szekér a
rúdjához mereven dőlő láncdarabbal
vagy a címadó csillagpor hullása is
valószerűtlennek tetszene, zavarba
ejtené nézőjét, ha nem érezné nyom-
ban, hogy magához öleli a furcsán
kifordított-konstruált tér, fölül a földi
zöld, alul a homályosan tükröző égies
kékség szálló madarakkal; rebbenve
kérdezi: mi történt vele, honnan lát rá
a képre, mi készül itt, milyen horizon-
ton, kik ezek, megszólal-e a hangszer;
de nincs válasz, a festmény időtlen,
hull a por, nyújtja kezét a napernyős
ismerősének – vagy most látja először
a másikat; kihez ki tartozik?
 

Tudom, hogy ennek a versnek az elemi értelmezéséhez, olvasói megelevenítéséhez szükséges látni a festményt – íme. Nem először próbálkozom szó és kép különféle összeépítésével, de ilyesfélére most vetemedem először. A festményt a hetvenes évek elején kaptam ajándékba Anna Margittól, akihez akkor már nemcsak baráti ismeretség, hanem alkotótársi kapcsolat is fűzött, mert ’69-es verseskönyvem, a Sétalovaglás borítójára egyik Gulácsyt és Csontváryt továbbvivő művét kértem és kaptam, ’71-ben pedig elkészítette gyerekverskötetem illusztrációit. Az ajándékozás előzményéhez tartozik, hogy kiállításáról írtam a Valóság folyóiratba, és ő tetszése jelzéséül, baráti viszonzásként ajánlotta, hogy válasszak a képekből: amire rámutatok, máris az enyém. Nem haboztam, és szerényen a kisméretű, többalakos Csillagporra böktem, mire ő valami olyasfélét dadogott, hogy fantasztikus, éppen ezt a képet vásárolták meg, méghozzá a svéd nagykövet – majd lélegzetvétel után, látva grimaszomat, azzal folytatta, semmi vész, megfesti még egyszer, és biztosít róla, pontosan az lesz, ugyanaz, az utolsó csillagporszemig… Így is történt, én meg azóta se tudom, hogy az enyém vagy a svédé az „ugyanaz”.

(illusztráció: Anna Margit | Csillagpor)

Horgas Béla írásai a blogon  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban