Mintha
a plakát alatti kettőt is
láttam volna már,
anya és lánya lehet szintén,
de másként kéregetnek, mint a fölöttük nevetők;
a Nyugati p.u. előtt, a járdán ülnek,
mellettük
óriás nejlonszatyorban a holmijuk,
előttük
a zöld műanyag pohárka dilettáns persely,
üressége fásultan perzsel.

Talán utaznak és a vonat indulásáig megpróbálják.
Mert jól jönne pár forint, kellene.
Talán megtetszett nekik a plakát, ráhangolódtak,
már érezték is a fehér-piros gyógyítókat,
legalizálták így a koldulást, öntudatlanul,
manapság ez igazán köznapi eset.
Nem profi páros, kétségtelen.
S nincs mit nevetni.
Semmi extrém.
Április van, szél, szerda délelőtt,
egy nap a hétből, egy jelenet hányból.
Hol süt a nap, hol elborul az ég.
Nem mozdul a kép.
Városszerte kattinthat hasonlót a fotós,
de ezt nem.
A háttérben a pesti körút szürke gépkocsikkal.
Ismerős táj,
és a plakáton, ahogy az a kettő
piros bohóc-orrát összedugja –
Ha írnék a fotó alá-mellé, és nyilvánosságra
hoznám,
rögvest belém ragadna:
kimondjam-e, hogy a nevetők
az unokám és az anyja?
A kérdő kampó zavarba hozna,
de el nem hallgatnám végül, mert azt remélem,
nem járhat a beismeréssel olyan értelem,
hogy ne kapna (különben) az ősi csodaszeren;
gondolom,
akármi fokon, blogon.

(fotó | Horgas Péter)

Horgas Béla |rásai a blogon  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban