Felszáll egy férfi a villamosra és leül velem szemben. Korombeli lehet, a brit korona ausztrál alattvalója, akárcsak magam. A vágy villamosán utazunk, mert oda visz, ahová jelenleg vágyunk. (Mellesleg: az élemedettebb kor nem lágyítja meg különösebben a villamostársaság szívét; noha kedvezménnyel utazhat a nyugdíjas halandó, de jegynek muszáj lenni!) A férfi mereven ül, akárcsak én.

Nézzük egymást. Az ilyenkor szokásos, szájszélen átsuhanó, üdvözlést kezdeményező mosoly sem jelenik meg arcunkon. Elvégre idegenek vagyunk egymásnak, s mintha elhatároztuk volna, hogy továbbra is azok maradunk. Semmi ellenszenv, előítélet, sőt, ok sincs. Egyszerűen csak kizárunk életünkből egy pluszt. Ő is meg én is. A látszólagos közöny mögött azonban felmérjük egymást, és feltesszük magunknak és magunkban a kérdést: ki lehetsz te? S megindul bennünk a személyiséget építő folyamat: feltételezéseket görgetünk, vagyis működik képzelőerőnk.

Közben nyugtalanság kerülget. Próbálok másfelé nézni, másra gondolni, de nem megy. Lehetséges, mélázok enyhe öniróniával, hogy üzenetet hordozunk magunkban, amit talán át kellene adni egymásnak, s magunkra erőltetett közönyünkben elszalasztjuk az alkalmat. De mit közölhetnék ezzel az emberrel, mit adhatnék át, amit általam ismeretlen életében hasznosítani tudna? Transzcendens szférába sodródom. Felsejlik az eshetőség, hogy mindez pre-determinált... Milyen pre? Mert akkor valamilyen célból ültetett szembe bennünket a megfoghatatlan Szervező; lehetőséget kínált, helyzetet teremtet – s mi mindennel visszaélünk.

Viszont a feltételezett üzenet lehet destruktív is. Íme a csalétek ateistáknak, szkeptikusoknak. Némely vallás szerint vannak jó és rossz istenek, akik állandó harcban állnak, egyszer ezek, máskor azok kerekednek felül. Ki a megmondhatója, hogy ezen a villamoson milyen féle-fajta üzenet utazik kettőnkben? Ha rossz, akkor csökönyös hallgatásunk, egymás iránti közönyünk a jók győzelmét segíti. Egy barátságos biccentés és mosoly, a létrejövő kapcsolat akár kataszrófához vezethet!

Aztán a transzcendencia mélyvizéből felbukkanva elismerem, hogy nyugtalanságomat valami társadalmi elvárás, netán divat motiválja: az elidegenedéssel szembe kell fordulni, hiszen egymásra utaltak vagyunk ezen az egyre szűkülő – és szűkölő! – golyóbison, minden arra buzdít, hogy fogjuk meg egymás kezét, "működjünk együtt". Mi meg ellenállunk? Én és a szemben ülő férfi. Így lázadunk?

A férfi most feláll, zakója belső zsebéből igazolvány-félét húz elő, felmutatja, és végül is megszólít: „Kérem a jegyét ellenőrzésre!”

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban