Bicskén viszonylag sokan jártak az óráimra. A menekültek olyanok, mint a gyerekek: feltétel nélküli elfogadást igényelnek. E mögött legtöbbször kontroll nélküli önzés és lustaság húzódik: úgy érzik, minden, amit kapnak – jár nekik. Legtehetségesebb tanítványom egy fiatal, kameruni asszony volt, aki bár rendszeresen résztvett a foglalkozásokon, különleges igényeivel próbára tette türelmemet. Szép, fiatal nő, talán még a huszonötöt se töltötte be. A férjét ritkábban láttam, de belőle érezhető nyugalom áradt, és – az asszonnyal ellentétben – hálás volt a tanításért.
A menekültek életében nincsenek események. Heti egyszeri felbukkanásom „történés” volt. Legtöbbjük nap nap után semmit nem csinált. Várakozott. Hivatalos végzésre, letelepedési engedélyre, fellebbezésre. Ki akartam mozdítani őket. Elhatároztam: megmutatom nekik Budapestet. Legalábbis egy kis részét, hogy lássanak valami kultúrát, ne legyenek örökké ingerszegény világukba zárva.
A Keleti pályaudvaron vártam őket. Hatan jöttek: két nő, négy férfi, köztük a kameruni házaspár. A kirándulásra alapítványunktól kaptam kevéske pénzt. 7-es busszal elmentünk a Ferenciek teréig, onnan az alsó Váci utcán gyalog a Nagycsarnokig. Szeretem a piacokat, szívesen bámulom a nyüzsgést. Séta közben meséltem a városról: milyen volt a 19. században, hol volt a középkori városfal, miképp változtatta meg a Belvárost az Erzsébet híd megépítése, hol volt az egykori hajóhíd, hol legkeskenyebb a Duna. Mire a piachoz értünk, elmúlt 11 óra.
„Mit eszünk?” – kérdezte a kameruni fiatalasszony. Tényleg – gondoltam magamban –, valamit vennem kell nekik. Zsömlét, sajtot vásároltam, adtam mindenkinek. Nézegettük a piacot, mutattam a hazai különlegességeket, a paprikától a népművészeti tárgyakig. Nagy lelkesedést nem érzékeltem, és a nők egy idő után közölték: visszautaznak Bicskére. Ebédelni. Nem akartam hinni a fülemnek. Egykedvűen fölszálltak a 49-es villamosra, hogy elérjék a Kelenföldi pályaudvarról induló vonattal a bicskei ebédet. A négy férfi velem maradt. Végigmentünk a Váci utcán, a Vörösmarty térről kisföldalattin előbb az Állatkertbe, majd a Szépművészetibe vittem őket. A négyből még egy fiú lelépett, de hárman kitartottak. Nekik élmény volt a múzeum. Késő délután váltunk el. Többet effélével nem kísérleteztem.
(illusztráció: Bálint Endre | Angyal)
További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.
