Két héttel ezelőtt, életem egyik leghidegebb tele után az időjárás hirtelen megenyhült. Visszatértek a vörösbegyek, a harkályok buzgón kopácsoltak, kinyíltak a hóvirágok és mindenütt krókusz virágzott. Még az aranyvessző és a magnóliafa is életre kelt, a kanadai ludak megkezdték a párosodást. Én is felvettem a ritmust: a gyapjúpulóveremet beadtam a tisztítóba és molyirtót vásároltam.

Hajnali ötkor azonban különös hangra ébredtem – valami fémes zörgésre, amit 10-15 percen át folyamatosan hallottam. Géppuskaropogás gyorsaságú, fémes zengés, nem éppen kellemetlen, mégis aggasztó. Talán a vízcsövekkel van baj, vagy a kazánnal. A hőmérséklet hirtelen megemelkedett, ez okozhat valami problémát – okoskodtam, de be kell vallanom, tudományos tájékozottságom kissé felületes e téren. Felhívtam a vízvezetékszerelőt, az ácsot, a fűtésszerelőt, és mivel a hangot csak hajnali ötkor hallottam, és mindig csak 10-15 percig, felvettem magnóra és visszajátszottam nekik, hogy ne tartsanak teljesen őrültnek. Egyik sem tudott semmi használhatót javasolni. Abban azonban mind egyetértettek, hogy a háznak semmi baja, ezért legjobb, ha hozzászokom a hajnali zajhoz.

Ekkor remek ötletem támadt. Másnap reggel, amikor meghallottam a hangot, kiugrottam az ágyból, és kiszaladtam körbenézni, hátha megtalálom a hang forrását. És lőn. Egy nyilvánvalóan elmebeteg harkály a ház tetejére szerelt TV antennán kopácsolt, és a televízóhoz csatlakoztatott drót valahogy felerősítette a zajt. Még egy hétbe telt, mire a harkály végre megbizonyosodott róla, hogy az antennában egyetlen lárvát vagy férget sem talál, és ahogy jött, el is tűnt.

Tavasszal mindenkit eltölt a boldog várakozás a meleg, az óceán, a kirándulás és a szünidő után, ahogy Robert Frost tavaszi ódájában is olvashatjuk:

Oh, add meg ma a virágok örömét;
Messzi gonddal ne kísértsen az ég,
oly messze az aratás, tarts meg itt,
hol a tavasz mosolya ránk virít.

Oh, add meg ma a gyümölcsfa örömét,
Fehér szirma lopva járja az éjt;
Vidítson, ahogy a boldog méh örül,
míg lejti táncát a szép fák körül.

Mennyire más ez a hangulat, mint Verlaine őszi verse:

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

Monoton bú, könny és halál… el velük! Az az igazság, hogy nem szeretem a telet, bár a barátaim szerint az évszakok váltakozása nélkül egyhangúbb lenne az élet. A kutyám sem szereti, mert az erdei utakat vastagon belepi a hó, és nem tudunk sétálni. Az olvadás után térdig ér a sár, így csak a környékbeli utcákat járjuk. Kitágult orrlyukkal, magasra emelt fejjel szívja be a levegőben kavargó illatokat, minden szag új és izgató, és szinte látom, ahogy agyában csikorognak a kerekek, míg a szokatlan élményeket elemzi. Bár nem költő, pontosan érzi, milyen öröm, hogy végre itt a tavasz.

(illusztráció: Nagy Sándor | Tavaszi kertben (Virágzás))

Richard Quandt írásai