Kiült a teraszra, a zsebkendőnyi kert fölé: kicsalta az áprilisi napfény meg az esti harangszó. „Bárhová is költözzem – morfondírozott –, templomtorony föltétlenül legyen a közelben, már csak a harangok miatt.” Ez valahogy gyerekkora óta hozzátartozott a kerthez, és most, a süllyedő napban gyönyörködve egyszerre életre is kelt ez a régi, már-már feledésre ítélt kapcsolat harangzúgás és virágágyás között. Elhatározta hát, hogy körülnéz odalent.

A tavasznak ezt az időszakát kedvelte leginkább, mert ilyenkor még semmi sincs készen, minden épp csak indulóban: még két nap kell, hogy a ház tövén kinyíljanak a tulipánok, de a bimbók hegyén már felizzott valami szín, ami sejtetni engedi a zöld burokban rejtőző sziromlevelek dévaj pirosát; a derékig érő kis barackfa, amit tavaly ültetett, holnapra biztos kivirágzik, szűzies, szemérmes, rózsaszín virágokat bont; és látnivaló, hogy a néhány napja elásott ánizs is megkapaszkodott a talajban semmi kis gyökereivel. A rózsák csodamód nem fagytak el – pedig emlékei szerint, amelyek időnként felmerültek a régi, harangzúgásos kertből, ezeket télire takarni kell. Megszemlélte a két tő nárciszt, amelyek valami oknál fogva évről évre csak törpeméretben hajlandóak megnyilvánulni, lepöccintette a hangyákat a lassan éledező szilvafa rügyeiről, majd gondos mérlegelés után megevett két szál ibolyát a kerítés aljáról. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, visszatért a teraszra, ahol Palomar úr már várta.

Elegáns, igazán visszafogott külsővel, kétnyelvű kiadásban: Palomar úr alig néhány napja volt vendége a háznak, s az ismerkedésnek ama korai fázisánál tartottak, amikor már nyilvánvaló, hogy a kezdeti szimpátia tartós és bensőséges barátsággá mélyül. Nyilvánvaló volt ez már a könyvesboltban is, midőn Palomar úr valamely asztronómiai atlasz felett elmélkedvén így szólt:

– Hogy egy csillagkép valóban az-e, aminek hisszük, legbiztosabban abból állapítható meg, hogy a szólításra miképpen válaszol.

Sejthető, hogy a kijelentés után rögtön a szívébe zárta Palomar urat, és azonmód meginvitálta otthonába. Tudván tudta, hogy a nevezett úrnak fő és alighanem egyetlen foglalatossága a dolgok szemlélete, a jelenségvilág akkurátus feltárása, legyen szó seregélyekről, fűszálakról, sajtokról, avagy egy födetlen női kebelről. Palomar úr aprólékosan megfigyeli mindezeket, hogy aztán beillessze a feltételezett Nagy Egész rendjébe – és miutána ebbéli kísérlete rendre kudarcot vall, minthogy a dolgok épp a tüzetes megfigyelésnek köszönhetően rendre összeborzolódnak, széttöredeznek, összefolynak és megváltoznak, Palomar úr feladja, és végtelen gyönyörűséggel kezdi az egészet elölről. Ezt pedig gyakorlatilag bárhol lehet művelni, így Palomar úr a legkevésbé sincs helyhez kötve, tehát nyilván jól érzi magát a teraszon is: legalább neki is alkalma nyílik elcsodálkozni a törpe-nárciszok intenzív sárgáján.

A japáncseresznye bronz-szín rügyei épp idelátszanak – tehát helyet foglaltak a teraszon, rozoga nádszékeken. A kamrából már előbb kihozta a maradék fél üveg bort, természetesen két pohárral. Neki sem lévén egyéb sürgős dolga, hagyta, hadd beszélje tele az alkonyatot a dolgok és szavak e hajótöröttje. Palomar úr pedig mintegy patikamérlegen súlyozta-porciózta ki a szavakat, mielőtt a pohárba bámulva bármelyiket kimondta. „Tudja – vizsgálta a boron keresztül a pázsitot –, csak ha megismertük a dolgok felszínét, csak akkor lódulhatunk neki, hogy megkeressük, ami odalent van. A dolgok felszíne azonban kimeríthetetlen.”

Kis ideig egyetértően hallgattak. Akkor, alighanem a lenyugodni készülő nap rézsútos sugarainak köszönhetően, különös dologra lett figyelmes. Ahogy kezét a töredezett karfán nyugtatta, észrevette, hogy csuklójától vékonyka, alig kivehető szál indul meg fölfelé: hosszú-hosszú, selyemfényű, lenge pókfonál, amelyet hiába követ a tekintetével, képtelen a végére érni – mintha egyenest a jácintkék mennyboltról csüngene alá. Próbaképp megemelte a kezét – a pókfonál is vele mozdult; aztán visszaejtette, de a vékonyka szál alig rezdült, mintha valami égi marionettjátékos tartotta volna biztos kézzel odafent.

Cseppet sem lepődött volna meg, ha másik kezére pillantva ugyanilyen függőlegesen futó szálat fedez fel, majd másik kettőt, amint a két térdéhez tapadnak – ámde nem akaródzott alaposabban körülnéznie. Hiszen ha így volna, a terasz, a kiskert, a tavasz egész felindulása mindenestül mesterien szerkesztett díszletté változna, tündéri kezek által megmunkált berendezéssé, természetesen a poharakkal és Palomar úrral együtt. Inkább Palomar úrra nézett, de az csak mosolygott, elnyűhetetlen fehér pulóverében a borító fényképéről, két dimenzióban és fáradhatatlanul, mert ő már tudta – és e tudása, úgy látszik, hallatlan jókedvre hangolta –, hogy ő is, mint egyébként bárki más, mindenestül a pókfonalak e játékához, a dolgok kimeríthetetlen felszínéhez tartozik.

(illusztráció: Szőnyi István | Koratavasz)