Ó, igen, ismerem a szó valódi jelentését: speciális fogyókúra, amely a különféle színű ételek elfogyasztásán alapul (ezek szerint vannak alkalmas színű és kedvezőtlen hatású, ezért mellőzendő színű eledelek), nem is hökkenek meg, ha a kifejezéssel találkozom.
De nem volt mindig így.
A gyerekkor olyan nekem, mint egy akvárium, telis-teli csillogó aranyhalakkal és kaktuszszürke, furcsa jószágokkal: megvalósítandó vágyakkal, amelyek arra várnak, hogy felnőve kihalássza őket az ember. Arról álmodoztam például, hogy festő leszek. Nagy, világhíres festő, aki fura kalpagjában tesz-vesz a világban, mászkál és szemlélődik (ezek szerint már tízévesen sem volt ínyemre a betagozódás), s a mászkálás és szemlélődés eredményeképpen létrehozza saját világát, amely annyiban tér el az igazitól, amennyire az alkotó akarja. Ha akarja, semmiben, ha akarja, minden pici részletében.

E terv szellemében vásároltattam szófogadó szüleimmel életem első (és utolsó) vázlatfüzetét, színes ceruzákat és temperafestéket (ez utóbbihoz a hetvenes években nem volt könnyű hozzájutni). Vidéken élő nagyszüleim udvarában máris rengeteg kedvemre való témára leltem.
Csakhogy a véletlen – rossz szokása szerint – alaposan megtréfált. Utólag kideríthetetlen módon egymáshoz rántott bennem két összefüggéstelennek tetsző szót. Mit sem sejtve ültem az almafa alatt, ölemben a még szinte szűz Vázlatfüzet hevert, mellettem ugrásra készen várakoztak a kihegyezett ceruzák. Délután egy óra volt. Nagymama bekapcsolta a Sokol rádiót, melynek recsegése keveredett a baromfiudvar bágyadt zsibongásával. Nagymama közben áthajolt a kerítésen, és a szomszédasszonnyal beszélgetett. A két szövegfolyam alig hallhatóan keresztezte egymást a légtérben. Azon morfondíroztam épp, hogy a hatalmas kakas tarajához a pirosnak melyik árnyalatát válasszam, amikor megütötte fülemet az a bizonyos két szó: Szín. Diéta. Az utóbbit nem hallottam még, vacsora közben meg is kérdeztem nagypapát, mit jelent, s ő (két szelet szalonna között) nemcsak megmagyarázta, de készségesen megosztotta velem (lesújtó) véleményét. Ám változatlanul nem értettem, mi köze a színnek a diétához, hanem a lefekvés után elsötétülő, fokozatosan elszürkülő szoba ráébresztett a kíméletlen valóságra. Ha tetszik, ha nem, elfogytak a színek.
Aludtam egyet a dologra – ám másnap (tisztán emlékszem a reggel minden mozzanatára) arra ébredtem, hogy a világgal valami történt az elmúlt éjszaka: a szürkület folytatódott.
A szobám megváltozott. Nagyiék virágmintás tapétája halvány volt, mint a marshomok. A félig leeresztett redőnyön betűző nap máskor oly friss sugarai használt hurkapálcikákhoz hasonlítottak. Rémült pillantással arról is meggyőződtem, hogy a kisasztalra helyezett ceruzacsokor elvesztette színeit. Talán az udvar vérvörös tarajú kakasából is fantom lett, és a kert nagyszerű napraforgó csoportjából tanácstalanul összehajló kísértetcsapat? Színdiétázott a világ.
Azután bejött nagyi, és felhúzta a redőnyt. Ömlött odakint az eső, és az utca hatalmas, gyöngyházfényű zuhatag mögé hurcolkodott. Arra a hatalmas megkönnyebbülésre is emlékszem, ami elárasztotta a szívemet. Boldogan nyaláboltam fel a ceruzákat, és keblemre öleltem a Vázlatfüzetet.
Festő ugyan nem vált belőlem, de a következő nyarat az erdőn-mezőn vadászat bűvöletében töltöttem.
Ó, igen, tudom, mi fán terem a színdiéta, és már nem hagyom becsapni magam. Felnőttem.
De az ember, ha tud, vigyázzon a halaira.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban