wordle.net

Decemberben, Mikulás napján májusi nevekre jó gondolni. Messze van még, sőt, hideggel is járhat: akkor jönnek a fagyosszentek. A híres Pongrác-Szervác-Bonifác. A távozásuk után szoktam csak Rómába indulni, nehogy ott kapjanak el.
Tavaly egy álmatlanságtól kínzott éjszaka után (a házban éjjel betörőket kergettek) elég későn ébredtem. Valamelyik „fiatalosan vidám” (értsd: felröhögésekkel fröcsögő) rádióműsorban túlkoros kamaszhang feleselt a fagyosszentekről egy másik túlkoros kamaszhanggal. Az egyiknek mély, reszelős, a másiknak fisztulásan vékony volt a hangja. „Sziasztok! Elképzelni sem tudom, hogy ma valakit Pongrácnak, Szervácnak vagy Bonifácnak hívjanak… bár Bonifácnak még talán igen… Mindenesetre kérem az ilyen keresztnevű hallgatókat, minél hamarabb telefonáljanak be hozzánk… addig is zene, utána ismét jelentkezem. Maradjatok velünk, Dunakeszi Misit hallottátok”. (Vagy Udvarnoki Gyuszit mondott?)…

Kicsit ingerelt az a túlkoros kamaszhang, immár nemcsak fisztulázása, de gondolatai is. A három fagyosszent sokszor hallott nevét nem érzem olyan különösnek és furcsának. Az én memóriámban furcsább nevek zakatolnak.
Sok éve, saját túlkoros kamasz-évemben, (harmincöt éves lehettem, ezt überolja kései kamaszságban Gyuszi vagy Misike!) majd minden héten belebotlottam bizonyos Pénzes Bethen és bizonyos Vermes Albán nevébe. Akkoriban jelent meg a Magyar Utónévlexikon, kerestem buzgón, de bosszankodva láttam, sem Bethen sem Albán nincs benne. Betlen és Albin utónév bezzeg volt: csakhogy a két ismert figurának, mondom, Bethen és Albán volt a neve. Igenis így, nem máshogy: P. Bethen és V. Albán. Ki hallott róluk? Dühöngök, mert mára talán senki. Dühöngök, mert az Ubul keresztnév is szerepelt ott, csak amit én kerestem, az nem. Miért nem tiltakoztak?
Múlnak az évek, évtizedek, a névlexikon sok új kiadásban megjelent, de változatlanul, nem bővítve. Később már nem figyeltem az újabb névlexikonokra, azt sem tudom, létezik-e újabb. Én mindenesetre levittem a pincébe a sajátomat. Ott hallgatnak benne a kihagyott nevek, nem tudni, a megfagyott salak szégyenével, vagy a titokká nemesültek büszkeségével. Sajnos, az én fejemben nem tudnak megnyugodni, azóta is kopognak és morognak. Hiába várom, hogy valaki leírja őket, nekem, és csak nekem: Albán és Bethen.
Köztes, kisszerű időben élünk, a ritka nevekről mit sem tudó szürkék világában, és ráadásul a tél is előttünk.