Kronyid Ljubarszkij asztrofizikus, később emberjogi aktivista 1972-es letartóztatása és pere nagy visszhangot váltott ki egykor, az orosz demokratikus ellenzék történetének nevezetes pillanataként.
A bírói ítélettel lágerlakóvá tett Mars-kutató specialistának (akinek izgalmas életéről remek, hosszú interjú olvasható magyarul is) ugyanakkor ritkán idézik azokat az emlékezetes mondatait, amelyet a vád képviselőjének szegezett, amikor az azt találta mondani, hogy a tudományos értelmiség nem állít elő javakat és értékeket. Idézzük Ljubarszkijt egy kiváló amerikai újságíró könyve nyomán:
„Ügyész polgártárs, ön húsz évvel maradt el a világtól! Átaludta a világ arcát megváltoztató tudományos-technológiai forradalmat. Szociológusok és közgazdászok tucatnyi könyvét tudnám idézni, de nem fogom, amelyek ennek a forradalomnak a hatásait elemzik, s amelyek egyikében azt olvashatjuk, hogy a fejlett ipari országokban (vagyis a Nyugaton) e pillanatban a nemzeti jövedelem növekményének 75%-a nem a termelés volumenének emelésén, hanem a tudásfelhasználás kiterjesztésén, a tudásszint emelésén alapul – az értelmiség munkájának köszönhetően”.
Kicsit több mint negyven év telt el azóta, és úgy tűnik, a magyar kormány 2014-ben tanácsadóként igazolta le a Ljubarszkij-per egykori, még ma is bizonyára jó egészségnek örvendő ügyészét. Ki más szolgáltathatna háttéranyagot és érveket azokhoz az aktuális stratégiai elképzelésekhez, amelyek a felsőfokú végzettségűek számát és százalékát (és ezen keresztül az ország fejekben megtestesülő tudásvagyonának növelését) szigorúan limitálnák, fáradt „túlképzési” és statisztikai hamisításokra épülő „diplomás munkanélküliségi” diskurzusokra hivatkozva?
Egyébként honnan származhatna komoly formában az ötlet, hogy csak az aktuálisan kívánatosnak minősített, a pillanatnyi munkaerő-piaci helyzettel összhangba hozható diplomák megszerzését támogassa az állam, miközben a tudományban foglalkoztatottak számának növelése helyett a szakmunkás-szükséglet kielégítése szolgálja az ország érdekét? A brezsnyevi titkosság-ideálnak megfelelően sikerült jól elrejteni azokat a döntés-előkészítő elemzéseket is, amelyek nyomán a legkülönbözőbb kormányzati források kezelik axiómaként, hogy kizárólag a műszaki-mérnöki képzési ágba kerülők mennyiségének növelése és egy ezt támogató preferenciarendszer jelenthet előrelépést a magyar felsőoktatás korszerűbb diszciplináris szerkezetének kialakításában (jottányit sem törődve azokkal a tényekkel és érvekkel, amelyek ezt elhibázott, hagymázas koncepciónak tartják).
Lehet, hogy az ízléstelen bölcsészvicceket is Oroszországból importálják politikusaink? Elvégre Horn Gyula kezdte el ezeket a közbeszédben használni, aki tudvalevőleg Rosztovban szerzett közgazdász és pénzügyi diplomát. Nem kizárt, hogy a Lokomotív Moszkva-rajongó ügyész áll amögött is, hogy a tudásszektor helyett az egész magyar társadalom legzüllöttebb szegletébe, a futballba ömlenek százmilliárdok. Feltehetően az ő ízlésének köszönhetjük, hogy a 19. század poros művészet-eszményéhez kellene a 21. századi kultúrpolitikát igazítani.
Hiába jelennek meg közben kétségbeesett filippikák arról, hogy mindevvel, ha Ljubarszkij jól számolt, már hatvan évvel sikerül elmaradni a világtól. Az ügyész ugyanis jól tudja a dolgát, tanult a múltból, és megfelelően kiokosíthatta az illetékeseket. Hiszen a vádlottnak egykor módja nyílt, akár bírósági tárgyaláson, érvelni, hogy a gondolat erejével szálljon szembe az idejétmúltsága és szemellenzőssége miatt kártékony „hivatalos” nézetekkel. Ilyen helyzetet nem szabad teremteni, vitáról, nézetek csatájáról szó sem lehet.
Az egyoldalú kinyilatkoztatás lándzsáival és a megkérdőjelezhetetlen igazság pallosával felfegyverkezve, súlyos vértben ügetnek előre a lovagok, és páncéljukról esőcseppekként peregnek le a feléjük irányzott publicisztikai nyílvesszőcskék. Ezeket nem is érzékelik, a rostélyok felcsapva, a tekintetek előre, a távolba, a jövőbe merednek, a szívek nyugodtak, mert ellenvélemény, párbeszéd, szakmai konzultációk, okos megfontolások esetleg elbizonytalanító szirénhangjai helyett a hit ereje ércesíti őket. Ám a nemes telivérek már szügyig járnak az ingoványban, előbb-utóbb elsüllyednek, és akkor hiába is ismerné már fel bárki, hogy egész egyszerűen rossz irányba lovagolt.
A legnagyobb baj itt van, hogy tudniillik a jó vitézek könnyűszerrel továbbállnak majd, magára hagyva az általuk mocsárba kormányzott nemzedékeket és alrendszereket, hadd küzdjenek meg ők az iszappal, ami lehúz, altat, befed. Vajon felfogják-e valaha, hogy mekkora a felelősségük, amikor elképesztően bonyolult alrendszerekbe hályogkovács merészségével avatkoznak bele? És vigasztalja-e majd őket a tudat, hogy parancsra tették, amit tettek?
fotó | memo.ru
Felhasznált irodalom
Gereben Ágnes: Beszélgetés egy orosz antikommunistával. Valóság 2005/2 58–79. o.
Shane, Scott (1994): Dismantling Utopia. How information ended the Soviet Union
(Első kiadás: Ivan R. Dee Második kiadás (1995) Elephant Paperback 63. o.
Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban
