A déli félteke vizeiben lubickoló Ausztráliában nemrég alapos fricskát kapott az eddig bevált parlamentáris demokrácia. A tavaly októberi választás után alakult Liberális–Nemzeti koalíciós kormány első költségvetése általános tiltakozást váltott ki, az ellenzéki pártok pedig kőkeményen elutasították. A költségvetés által életbe léptetendő törvényeket azonban a kétkamarás parlamentáris rendszer szerint a Szenátusnak kell jóváhagynia, ahol az ellenzéki pártok és a kormánypárt egyenlő szavazattal rendelkezik. A mérleg nyelve egy kis párt, a Palmer United Party. Ez a viszonylag új párt négy független képviselő és a párt nevét adó egyetlen alsóházi parlamenti tag, Clive Palmer egyesülése.
Clive Palmer fura ember. Queenslandben élő billiomos, a nyugat-ausztráliai Pilbara régióban hatalmas vasércbányák tulajdonosa, Queenslandben felszíni fejtésű barnaszén-bányái és kiterjedt földtulajdonai vannak. Vagyonát nagyrészt Kínának köszönheti, amely szinte korlátlan mennyiségben vásárolja tőle a vasércet és barnaszenet. Palmer szereti a reklámot, a gigantikus elképzelések megvalósítását; jelenleg a valaha elsüllyedt Titanic óceánjáró mását építteti egy kínai hajógyárban, az eredeti nagyságában és korhű berendezéssel. A képviselő jóságosnak látszik: hájas, hatvanéves, gyors beszédű, gurulós járású ember, sűrű, hófehér hajzattal – szóval egy pirospozsgás, mosolygós nagybácsi. Megjelenése a politikai színtéren általános derűt keltett, ő meg felszínes népszerűségét kihasználva nagy összegeket fektetett választási kampányába. Pártjába vonzotta a még kisebb pártok képviselőit, feltehetőleg az anyagiak csillogtatásával.
Megválasztásáig az állampolgárok szórakozottan, elnéző mosollyal szemlélték Clive Palmer populista szereplését, csak akkor felhősödött el a horizont, amikor a pártvezér családtagjait és barátait rakta be az összes jelentős pozícióba. Miután Palmer a mérleg nyelve, a kormány kénytelen volt körülményes alkudozásokba bocsátkozni a milliárdos pártpolitikussal, hogy a Szenátus egy szavazat többséggel végül is átengedje az Alsóházból küldött törvényjavaslatokat. Palmer szinte viháncolt fontosságának tudatában, egyszer beleegyezett egy törvényjavaslat átengedésébe, utána sajtókonferenciát hívott össze és bejelentette, hogy meggondolta a dolgot. Aztán ezt többször megismételte. A miniszterek kapkodták a fejüket, itt-ott engedményeket tettek követeléseinek, farigcsálták tárcáik költségeit.
A média kommentárjai időnként arról szóltak, hogy a különc szenátornak és pártvezérnek – akár a szenteknek – maga felé hajlik a keze, s nem az ausztrál nép érdekeit tekinti elsődlegesnek. Az egyik törvényjavaslatot például, amely a bányák adóztatásának csökkentéséről szólt – megszavazta. A szimbolikus „bomba” egy népszerű tévé-műsor helyszíni közvetítése során robbant: a stúdió vendégei között volt Clive Palmer is. A műsorvezető célzásokat tett egy kínai vállalattal kapcsolatos bírósági ügyére. A pártvezér – állítólag – választási kampányára használt több milliót, önkényesen kivonva a pénzt a folyó ügyletből. A műsorvezető megjegyzésére a felpaprikázott pártvezér elvesztette amúgy sem jellemző türelmét; Kína kommunista diktatúra – kiáltotta –, ahol nincs jogrend, a kínaiak elfajzott fattyúk, korcskutyák!
Ismert tény, hogy az ausztrál–kínai gazdasági kapcsolatok létfontosságúak az ausztrál gazdaság számára. Palmer rasszista kirohanása nemcsak jelentős károkat okozhat Ausztráliának, de megmagyarázhatatlan az is, hogy mint parlamenti tag és az ázsiai hatalommal üzletelő partner miért harapott kenyéradó gazdája kezébe.
Clive Palmer már másnap bocsánatot kért Kínától. A kínaiak némileg értetlenül reagáltak az esetre. A nagykövet érdeklődött, mi az, hogy „korcskutya” (mongrel). Kínában nem ismerik ezt a szót.
Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban
