VARÁZSLATAIMRÓL
Végre itt a „V” és ez még
nem a vége,
belemarkolok üstökébe, megnyüstölöm,
ezüsttel átszövöm, belekapaszkodom.
Varázsolni vénen is nyílik alkalom.
Trükközés vádja nem érhet,
kellékeim kilétét sorra fölfedem.
Első a zokni.
Megtalálni a bejáratát lábbal, derék-munka,
fölcibálni már könnyebb,
és a lyukak közt tévedésre hajlamos cipőfűző uralása,
megkötése is látványosabb, mint ami intellektuális
mögöttesének fokából következnék.
És ez elmondható az ing-gomboknak,
különösen a mandzsettákon lapuló
egykezeseknek helyre tereléséről,
vagy az óraszíj bújtató alá
tuszkolásáról
ujjbeggyel.
Varázslataim testem más tájain is így:
a korszerű technika
módszeréhez idomulva működnek,
mintegy multi-kultifunkcionálisan,
a praktikum és az önszórakoztatás
ábrándja szerint.
AJÁNLAT HELYCSERÉRE
A „Z” hangzó
még a múlt század vége előtt
beköltözött a fülembe
és ma is ott időzik és zik-zik,
zizereg állhatatosan.
Hiába kecsegtetem, hogy kívül tágasabb,
válaszra se méltat, marad,
az orvosok szavára sem ad,
bizonyára
jól érzi magát, hasztalan intem, kérem,
ripakodom rá ripacsként,
most már elég, még megsüketítesz!
Úgy tesz, mintha nem hallaná.
Káromoltam is már, az sem hatott.
Ma aztán, itt, éppen most:
új megoldás ígérete világolt fel bennem.
Fölajánlok a zizergésnek
fülem helyett
másik helyet;
kiírom, beírom és reménykedem,
ha nem is tudom hirtelen:
miben.
EGY PIACI PADON
A Fény utcai piacon ma délelőtt,
úgy tizenegy körül,
a hentesbolt melletti fehér padok egyikén megül.
Fehér rövidnadrágos,
trikós, szandálos, majdnem kopasz,
persze, hogy én vagyok az,
voltam ott az embersűrűs terepen,
s ahogy bámultam a nyüzsgő jövést-menést
és verset képzelegtem,
átlebbent rajtam (alig),
amit megnevezni, tudtam, nem tudok,
körülírni vagy közelébe férkőzni sem,
de tapasztalataimból biztosan adódik:
mennyire reménytelen
kétezertizenhárom nyarán;
ha neki is vágok, lám, csak kerülgetem,
és ahogy haladok előre vagy merre,
egyre nehezebbnek mutatkozik.
De nem semmi meséim
záró darabja ez a zsizsegő „ZS” nyakába
akasztott szöveg így hogyan is lehetne?!
Dühöt érzek erre és dacot,
ahogy a Fény utcai piacot
nézem a fehér paddal, magammal,
aztán csak leírom ide:
jó volt nekem ott ülni
és
érezni, hogy helyemen vagyok a többi
kezes-lábas, levegőt ki-be járató jöttment között,
egy voltam, vagyok közülük.
