SZAKÁLLAS MESE
„Volt egyszer egy ember…”
Szakálla Volt Kender, az öreg király, három lányával élt a falu szélén, egy zsúpfedeles palotában, boldogan. Ám egy reggel gondterhelt arccal lépett ki a kamrából. Elfogyott a kenyér, mondta. Egy megszegett cipó, egy kredenc alá gurult, napok múltán meglelt, árva vakarcs, egy hangya elhagyta morzsa nem sok, annyi sincs a kenyértartóban.
A lányok összenéztek.
– Sütnék én, kedves király apám, ha valaki szakajtóba gömbölygetné a tésztát – mondta ezüsthajú, a legidősebb…
– Szakajtóba gömbölygetném én, ha valaki bedagasztaná – mondta aranyhajú, a középső…
– Dagasztanám én, de nincs idehaza liszt – így gesztenyehajú, a legkisebb királylány.
Mit volt mit tenni, elszaladtak a molnárhoz. A molnár karba tett kézzel állt a kapuban:
– Aki nem vet, nem arat! Emberemlékezet óta üres a garat, lisztet
nem adhatok!
Sírjon? Ne? Megtörölje verejtékező homlokát? Szakálla Volt Kender zsebkendő után kaparászott. Bársonypalástját lekanyarítva a válláról, megtapogatta hetvenhét fenséges zsebét. Volt azokban minden: gubics, kavics, toboz, doboz, egy porcelánkutya (persely), csigaház, okarína, tollszár, egy óra óraláncon, gyöngy, gomb, berzseny, pipadohány… az utolsó zsebét még ki is fordította:
– Semmi – legyintett elkeseredetten, s észre sem vette, hogy az utolsó zsebéből (hogy kerültek oda?) pár búzaszem a földre hullott. Leült a zakatoló malomkerék mellé, s fejét egy mohos kőre hajtva, mindjárt el is aludt. A három lány meg ott sírdogált a csobogó, locsogó malomárok partján. Látta ezt a vízitündér, bizonyos Dorottya, s így suttogott a lányok fülébe:
– Fürödjetek meg a patak vizében, a többit bízzátok rám!
A lányok így is tettek; szépen sorban belépkedtek a kristálytiszta, jéghideg vízbe. Derékig, nyakig merültek, aztán el is tűntek. Hogy kijöttek volna, azt senki nem látta. Sem a fák, sem a füvek, sem a malom. Pedig kijöttek! Ezüsthajú: langyos eső öntözgette… Aranyhajú: szelíd napsugár dédelgette… Gesztenyehajú: könnyű szellőcske fésülgette, bogozgatta, ringatta a sárguló kalászokat… az apjuk zsebéből kihullott pár búzaszemből lett, tenyérnyi vetést.
Mikor Szakálla Volt Kender felébredt, hitetlenkedve dörzsölte a szemét, de nem csodálkozott sokáig. Learatta a búzát, bevitte a malomba, a molnár öntötte a garatba… s mire a lisztes zsákokkal megrakott szekerek hazaértek, már a lányok is otthon voltak. Záporka haja babos-kendővel hátrakötve, a dagasztóteknő fölött. Napsugár derekán fehér kötény, karján szakajtó. Szellő kezében sütőlapát, a kemence fűtve – mert akkorra már Dorottya visszaváltoztatta a lányokat (a tündérek már csak ilyenek, legyen az Kökény anyó, Gilice vagy más).
Soha többé nem fogyott el a kenyerük. Ettől a naptól Szakálla Volt Kender, az öreg király reggelente, mikor a szőlőbe indult kapálni, kacsolni, rendre két karéj kenyeret csomagolt a tarisznyájába. Az egyiket megette früstökre a szalonna meg a vereshagyma mellé. A másikat mindig hazavitte a lányoknak, akik szépen megosztoztak rajta. Nincs is finomabb a madárláttánál. Dorottyának, a vízitündérnek csak a morzsa jutott. Azt sem ette meg. Szétszórta a malom mögött. Látják a fák, a füvek, a malom. Láthatod te is: tavasszal, a zakatoló malomkerék közelében, a csobogó, locsogó malomárok partján, ott, ahol a tündér a morzsát elhullajtotta, ezer meg ezer hóvirág nyílik. Vagy ibolya, vagy boglárka, de ez már azon múlik, hogy a tavasz milyen kedvében találja Szakálla Volt Kender három lányát.
PAP KATA rajzaival
A könyv megrendelhető a Liget Műhely oldalán.
