AZ ORAKULUM EMLÉKEZIK

– Hogy is mondjam csak?... – dobta be az Orákulum szokásos szófordulatát, amellyel rövid gondolkodási időt biztosított magának a történetmesélés folytatásához. – Sorba állítottak minket, aztán megjelent valami hivatalos figura, hogy kiossza az igazolványokat. Egy-két nappal voltam túl a sztrókon, félig bénultan, nagyjából beszédképtelenül, lefittyedt szájjal feküdtem Weiner Leó utcai lakásom padlóján, amolyan függőben hagyottan: felkelhetek-e még, hogy az ablakot kitárva segítségért kiáltsak vagy sem. De álmomban ennek semmi nyoma, ott működőképes és kortalan voltam. Ez az alak, akivel hiába akartam, nem tudtam szimpatizálni, talán mert hivatalos, buzgó feladatvégrehajtóként oly távol esett a szívemnek kedves bohémektől, szóval ez az alak kezdte osztani a személyi igazolványokat, odanyomkodta mindenki markába, és akkor egyértelművé vált nekem, hogy az út miatt. Fel kell majd mutatnom a papírt, hogy XY vagyok a... Mi is a neve? Ja igen, a révésznél. YX vagyok, megyek a túlvilágra, itt az útlevelem!

Odaért hozzám, na most már mondjuk ki, a Halál, és át akarta adni az igazolványomat, de kicsúszott a kezéből, leesett a földre. Lehajolt, hogy felvegye, de én kurjantottam. – Hopp, szabálytalan! Lepottyant, nem lehet még egyszer átnyújtani! – Az angyal furcsálkodva nézett rám, elhúzta a szája szélét, mint aki bosszankodik, hogy az ügyfél joghézagra hivatkozik, amelynek helyt kell adni. Ugye itt arról van szó, ami hagyomány, hogy ha valakit halálra ítélnek, tegyük fel, akasztásra, de a kötél elszakad, a végrehajtás nem ismételhető, nem lehet újra fellógatni... Erre hivatkoztam, hogy álljon meg a menet, lepottyant a papír, tehát kegyelmet kaptam! Lényegében így menekültem meg... Mert az marhaság, amit a Pista mond, hogy a rendőrség mentett meg, mikor rám törték az ajtót és mentőt hívtak és bevittek a Péterfybe. Az álom a lényeg, és az, ami ott történt.

Az Orákulum sokszor elmesélte ezt a történetet, nekem is, másoknak is. Most azonban, hogy meghalt, én mesélek neki valamit.

– Tudod, Tibi, a fiatal ügyeletes orvos láthatólag kevés rutinnal rendelkezett az exitusok utáni tennivalók és a lélektani helyzet kezelésének összehangolásában, és megkérdezte tőlem, hogy rokonod vagyok-e. Az elvárhatónál hosszabb magyarázatba fogtam. Elmondtam, hogy nem vagyok a rokonod, barátod vagyok, én gondoztalak, de akár hozzátartozód is lehetnék, mert évtizedek óta ismerlek. – Kéri a boncolást? – Aki nem rokon, az dönthet erről? – kérdeztem vissza. – Nem, valóban, nem dönthet – dünnyögte. – Mert abban biztos vagyok – és éreztem, hogy gyorsan helyre kell tennem a dolgot –, hogy az elhunyt nem szeretné, ha boncolnák, ezt többször hangsúlyozta. – Most jut eszembe – szakított félbe az égimeszelő ügyeletes –, hogy mivel az elhunyt rövid ideig volt csak kórházban, majdhogynem kötelező a boncolása. – Én meg csak azt ismételhetem meg, hogy az elhunyt nem szerette volna ezt, amit egyébként a felekezeti hovatartozása is tilt. A fiatalember erre bizonytalanul bólintott. Másnap reggel visszamentem a kórházba, és kerestem a kezelőorvosodat. Csak nővéreket találtam, az orvosok megbeszélésen voltak, másfél órát vártam a kardiovaszkuláris osztályon, le-föl járkáltam a folyóson, amíg orvosba botlottam. Közölte, hogy nem a kezelőorvosod, de azt el tudja mondani, hogy a boncolás mellőzését írásban kérvényezhetem a patológián. Átmentem a patológiára, ahol csak egy kedves arcú öregúr üldögélt a folyóson. Fél óra múlva megkérdeztem tőle, mióta várakozik, halkan válaszolt, “talán tíz perce sincs”. Mikor sorra kerültem, az ügyintéző hölgy tájékoztatott, hogy előbb a felvételi irodáról kell elhoznom a halottvizsgálati bizonyítványt, ahhoz viszont a zárójelentés kell, amit az osztályon adnak ki. Visszamentem a kardiovaszkulárisra, találtam egy orvost, aki elmondta, hogy a zárójelentés csak másnap délelőtt lesz kész. Próbáljam a felvételin enélkül intézni a halottit...

Lementem a földszinti felvételi irodába, a hölgy itt nagyon kedvesen fogadott, a számítógépben lévő adatok alapján kiállította a halottvizsgálatit, amivel visszamentem a patológiára. Most másik nővel beszéltem, átadta a kérvényezéshez a szükséges adatlapot, merően nézett, és kijelentette, hogy a kezelőorvosod kérte a boncolást. Leadtam a kérvényt, negyed óra múlva kijött a folyosóra a boncmester, és közölte, hogy eltekintenek a boncolástól. A holttest elszállításáig, hogy addig se legyen meztelen, be kellene hoznom egy lepedőt, de ha gondolom, neki is vannak lepedői, szívesen elad egyet. Átadtam a kért összeget, a papírokkal visszamentem a felvételi irodára. Az iménti kedves hölgy átvette ezeket, pár adatot kérdezett, aztán rengeteg pecsétet nyomkodott a lapokra, ezekkel az iratokkal, mondta, most már mehetek az önkormányzathoz, hogy intézzem a halotti anyakönyvi kivonatodat... Míg beszélt, a papírok kicsúsztak a kezéből, és a földre hullottak. Szabálytalan, gondoltam, és pillanatig csak néztem lefelé, a földre, döbbentem. Aztán, ezt be kell vallanom neked, Tibi, lehajoltam, felvettem az irataidat, és megköszönve a segítséget eljöttem.

Kállay Kotász Zoltán írásai a blogon | Kállay Kotász Zoltán írásai a Liget folyóiratban