ELÖNTÖTT
A dalmáciai szigetvilág
közepén,
Murteren,
az emberen
elömlik valami édeni életöröm,
s ha az elöntött én vagyok,
képzeletem
az „M”-et
máris a tájhoz kapcsolja:
az öböl karéjában leng a
szél taréja,
a hullámzó tengeri test, az Adria,
óriás-önmagát a mederben rengeti,
s a vizes homokban finoman földomborodó
vonalak végtelen sorában
kirajzolja, versbe írja
a működés metafizikus jelentéseit,
s ahogy ülök
félig a földön, félig a vízben,
félmeztelen, nem félem,
mert érteni vélem,
mi történik velem.
TUCATNYI
Nem és nem és nem!
Ebben nem!
Abban sem.
Most, ide, ezt, így: nem.
Azokkal meg ezekkel, ilyen módon semmiképpen,
semmit nem.
Sajnálom, de tényleg nem.
Elvileg-világ el veled,
gyakorlatilag.
Nem vagdalózom.
Nem a nincs a célom.
Nem azért mondom így,
hogy megtudjam,
hogyan.
Nem is mondom.
Tucatnyi
„N” hever valami
porondon.
Tovább!
NYAKTEKERÉSZET
A Nyegle, a Nyápic és a
Nyámnyila
a Műnyű nyalka árnyai,
az egyik nyögdel,
a másik nyihog,
nyámmog a harmadik:
a nyelvük
egyként enyves,
s mert
elvetnek minden
elvet,
tetteikben az ellenkező is elmegy.
Nyakra-főre nyínak,
nyakigláb nyárspolgárok,
nyilván nyolc nekik,
kit, miért, hova,
csak „NY” legyen.
Nyalják-falják is
egymást szüntelen,
nyúlszőrkalapban,
ezt képzelem és
hallom, ahogy
nyikorognak
a nyelv és az ész nyers nyílásában,
nyerő nyelvművelők,
szótárukban egy ó-modern
formula a kedvenc:
„nyaktekerészeti mellfekvenc.”
