Liget 2006/10  |  Handi Péter – A SZELLEM CSELEI

Nyár közepén ültem egy csörgedező hegyi patak mellett, hűs kövön, tenyeremet belógattam a hideg hullám-rohamokba, bámultam a kristálytiszta vízben ragyogó kavicsokat, s ha időnként markomba loccsant a patak, jóízűt hörpintettem – jól éreztem magam. Talán túlságosan is, felelőtlenül jól, hiszen az ilyen pihenős, ellazulós állapotban „szokásos” létfilozófiai füstölgések helyett (vagy inkább után?) azon kaptam magam, hogy absztrakt ötletek, a logikának és tapasztalatnak ellentmondó gondolatvillámok ugranak agyamba. Például: mi lenne, ha egy víz-markolással egyszerre csak sós tengervízzel telítődne a szám ebből a patakból, de csak másodpercekre, mert a következő merítés forró vizet lökne tenyerembe, mintha a meder megelégelné a hideg édesvíz monoton bugyogását és másnemű, rejtett forrásokból keverné a vízömlést. Röviden: ha a patak csalna.

Mi lenne? Elfogadnám a tálalt valóságot, különösen, ha ezek az édesvizű pataktól váratlan zamatok befészkelnék magukat ízlelő-gumóimba és jóleső izgalommal hömpölyögtetnék érzékeimben mintegy az egész patakot.

Ilyen patakként olvastam és éltem át Bíró Zsuzsa könyvét: a magán-történelem forrásaiból egy-egy hullám váratlanul átcsap a kronológiailag akkor folyó világtörténelembe, melynek ismert kanyaraiban előtűnik egy hézag, s ezt tölti ki Bíró Zsuzsa a szemem láttára szellemtörténeti tapasztalatai, tudása és egyéni dokumentumai, írói fantáziája mozgósításával. Csal. „Fogynak a puzzle-darabkák, gyakrabban csalok” – mondja maga is, amikor a valós történet-mozaikot foltozni kell a lehetségességgel, hogy összeálljon és elképzelhető legyen. A kafkai indíttatású, sötéten villódzó Álom-rémület Milena Jesenskáról és Margarete Buber-Neumannról szól. A huszadik századi poklokon át-rángatódzó kommunista Buber-Neumann az NKVD egyik Gulagjában (mert hová is kerülhetne a harmincas évek Moszkvájából egy európai értelmiségi) egy nap rabtársaival arra ébred, hogy az őrök ruhát osztanak, majd jobb körülmények közé kerülnek, úgyszólván felhizlalják őket, s végül vonatra terelik a társaságot. Az utazás alatt a rabkosztnál valamivel jobb ellátásban részesülnek, de a világban történtekről az évek óta tartó teljes hírzárlat miatt semmit sem tudnak.

Optimista feltételezések élednek: talán meghalt Sztálin, talán az osztrák és német foglyok számára, akik eljöttek a Szovjetunióba az országot építeni, valamilyen párton belüli esemény szabadulást hozott – a rejtély megoldhatatlan számukra. Aztán a vonat megáll Breszt-Litovszkban, a vasúti hídon, a szovjetek által megszállt Lengyelország határán. Mindeddig Margarete beszél a tényekről, emlékirataiban. Ezerkilencszáznegyven február nyolcadikát írunk. Csípős hajnal a hídon, a Bug fölött. „Megpróbálom elképzelni azt a hajnalt a hídon” - közelít a dermesztő jelenethez Bíró Zsuzsa. A "szabaduló" foglyokat az NKVD fegyveresei a híd közepéig kísérik, s a másik oldalról megindul a halálfejes SS különítmény, hogy átvegye őket.

Hordaléktörténelem, amit az író összekapar a huszadik századi húsdarálóból és Kafka szavával – mintha a sajátja volna – Álom-rémületnek nevez. Groteszk módon emlékezetembe hozza a BBC egyik szatirikus műsorának (Monty Python) jelenetét, melyben egy férfit kínoznak a Lubjanka nyirkos vallatócellájában. A fogoly elájul, majd magához tér egy bájos, napos-virágos angol kertben, jóságos anyóka hajol fölébe. A férfi mosolyogva fellélegzik, „Oh”, rebegi megkönnyebbülten, „szörnyűt álmodtam, de jó, hogy ez a valóság!” Az anyóka azonban a fejét rázza: „Neeem. EZ az álom. AZ a valóság!...”

A történelmi hordalék tovább sodródik a könyv írásaiban: New Delhiben az amerikai konzul kezében pillanatra megáll az arany töltőtoll, amint a politikai menedékjogot kérő Szvetlána az adatfelvételnél bediktálja apja nevét. Ez csak egy villanat, mert a narratíva ezúttal ezerkilencszázhetvennégyben Bíró Zsuzsáék lakásában bonyolódik, ahol a telefonszerelő a hibátlanul működő készüléket igyekszik „megjavítani”, mert a központból ide küldték... „Ki ne tudná, hogy a rejtélyesen kiküldött telefonosok valójában a rendszer jelképei?” Sokat kattog - segít be némi iróniával az előfizető, de a szerelő már felegyenesedve lecövekel a könyvespolc előtt, „Követem tekintetét, a tiltott könyveket szúrja ki, a máglyára ítélt darabokat...” A. Zinovjev, Koestler, Méray, Bukovszkij, Sziniavszkij, Brodszkij tekint a polcról a telefonszerelőre, csupa tiltott áru, engedélyezett nyugati utak becsempészett csemegéi.

Másutt markolva a könyvből: Lindbergh átrepüli az óceánt, az Apák mozijának filmkockái peregnek, beleszőve a szörnyű korszak felé menetelő – erről mit sem sejtő –, szerelmesen flörtölő-zsörtölődő jövendő szülőket; régi Stühmer-dobozban talált levelek félmondatai bonyolítják a cselekményt, közben Trockijt meggyilkolják és Jeritza Mária elénekli Budapesten a Turandot főszerepét. Csak jelezhetem a sokrétű, káprázatos dramaturgiával görgetett írói mozi elemeit, hiszen éppen az a varázsa, ahogy dokumentum és képzelet eleven művé lényegül.

A kötet műstoppolt történetei ellenállhatatlan erudícióval hömpölyögnek, a szerkezet voltaképpen ellentmond az esszé-követelte precizitásnak, de hát mi is az „esszé” valójában? Gyergyai Albert – miután főt hajt Montaigne műfaj-indíttatása előtt – azt írja, hogy az esszé minden valószínűség szerint a levelek, az arcképek, a maximák társasjátéka, az emberi társaság elemzése és javítgatása. Az idők folyamán aztán ez a forma a világirodalmi kánonba épült, filozófiai erezetekkel, a magyar irodalomban korszakalkotóvá vastagodott, olyannyira, hogy „esszéíró nemzedékről” is szó esik. Én a Bíró Zsuzsa-esszét a Gyergyai-féle interpretációhoz kapcsolnám, de az ő új szerkezete felöleli a történelmi detektívregény – ha van ilyen, és ha nincs: akkor most már van – izgalmát, árnyékolva-lágyítva az esszéíró anekdotázó szubjektivitásával.

A kötet darabjainak sodrása olyan, mint a gyorsvizű folyóé - lám, patakkal indítottam, ez lett belőle. A lapokon átvonul a mi „rémületes” huszadik századunk, a megsejtők érzékeny, de gyenge vészjeleivel, a magántörténelem egyidejűleg pereg a köz-történelemmel, a szálak rendszerint egybeesnek, a Nagy Szövet (Tabló?) részévé válnak. A szellem cselei ezek, mert az egyedi előadásmód mögött Bíró Zsuzsa impozáns tudása áll - szellemi áramlatokról, az azokat forgató és néha megforgató emberekről.

(Tépelődöm közben: az Apák mozija esszéi (esszé-novellái) a közelmúlt, a huszadik század fájdalom-hullámain sodródnak. Vajon az egyedüli oldó medicina az Idő lenne, aminek teltével elviselhetővé válik a Múlt? Lehet-e egyenlőségjelet tenni olyan szimbólumok közé, mint Drezda és Bejrút, Lidice és Hirosima, Treblinka és Ruanda? Az egyenlőségjelekkel mindig baj van. Ahogy itt ülök a huszonegyedik századbeli fotelben, előttem a tévé villanyújságja és ölemben Bíró Zsuzsa nyitott könyve, megérteni vélem a viszszatekintés némileg békéltető hatását. A ma szenvedése és öldöklései ugyanúgy elmesélhetővé lesznek-e, ahogy a könyv lapjain vetítődő idők? Hiszen harminc éve csak, hogy az USA romokba bombázta-mérgezte Vietnamot, s az ázsiai ország ma nyájas vendéglátója az amerikai polgároknak.)

Felzaklató és megnyugtató Bíró Zsuzsa könyve. Drámaiságát könnyíti a szerző „stratégiailag” jól alkalmazott humora – ezért is olyan magával ragadó, olvasmányos. Gyanítom, hogy műve ellenáll a szakavatott kritikai elemzésnek: az írások mondanivalójához nincs mit hozzátenni, azokon nincs mit igazítani. Aki ilyesmivel próbálkozna, Bíró Zsuzsa identitását sértené. Persze sajnálom, ha ezzel közel járok a Tökéletesség végeredményben embertelen képletének körülírásához. Nem is erről van szó. Inkább arról, hogy az Apák mozija mint a történelmi esszé emlékiratba oltott hajtása (hogy újabb meghatározással kísérletezzek) lebilincselő olvasmány – de ezt mondtam már –, és szeretnivaló.