Emlékszem, micsoda misztérium volt számomra kezdetben, ahogy a kéziratból gépelt változat született; milyen izgalommal vártam mindig, hogy a gondosan javított-átfogalmazott, nemritkán tucatszor is letisztázott sorok, mintegy tőlem függetlenítve magukat, az írógéppel írt, egyenletes és személytelen betűk álruhájában megjelenjenek. Akkor már szinte nem is saját szövegként olvastam, ami a papíron állt, hanem egyszerűen Szövegként, kicsit olyan szemmel – és mégsem úgy –, mint bárki másét.
A gépeléssel a szavak egyszerre kikerültek abból a személyes tartományból, amelyben megfogantak és formát nyertek; addig a kézírás afféle köldökzsinórként kötötte őket hozzám és az írás pillanatához. A vonalak érzékeny szeizmográfként mutatták, hol siettem és hol fáradtam el, hol álltam fel szünetet tartani, kávét vagy teát hozni, és hol hagytam abba, hogy csak másnap folytassam. A tinta színe, a papír fajtája méginkább közvetlen környezetem részévé tette a leírtakat, míg a gép szabvány-betűi és egyen-papírja ezt a kapcsolatot egyszeriben eltüntette: a születés valamennyi körülményét bizalmasan rögzítő apró jelet eltörölte, és átemelte a szöveget az író világából az olvasókéba.
Az írás hibái, akárcsak erényei, egyszeriben személyes tévedésekből és telitalálatokból általánosabb hibákká és erényekké lettek: inkább a stílus, az íráskészség, a fogalmazás, mintsem az ember adottságaivá. Nem beszélve arról, hogy a gépeléssel a szöveg lényegében elvesztette alakíthatóságát: az írógép lepecsételte, lezárta az alkotási folyamatot, a döntéseket véglegesítette, a kiigazításokat és betoldásokat pedig láthatatlanná tette. Egyetlen folyamatos és kétségek nélküli szövegfolyam állt a fehér irodai papíron, én pedig döbbenettel és kíváncsian vettem kézbe, akár egy ismeretlen, először látott szövegét. Mohón kerestem az apró, ismerős jeleket, amelyek igazolják, hogy az olvasottaknak mégiscsak van némi közük hozzám; hogy én és az írás, jóllehet távoli, de bizalmas rokonságban vagyunk.
Bár egy félig-meddig számítógépesített világba nőttem bele, mégsem könnyű megbarátkoznom a gondolattal, hogy a szó szoros értelmében nincs többé kézirat; nincsen ősváltozat, amelyre a költő életművét kutató gondos irodalmárok rátalálhatnak, és aminek alapján eldönthetik a vitás kérdéseket, például hogy a kedves anno karóval vagy kóróval jött-e a szegény poétához. Nincs kézirat, mely satírozásokkal, átírásokkal, lapszéli megjegyzésekkel, az alkotómunka megannyi szépségflastromával adhatna számot a mű születésének buktatóiról, azokról a sebekről, amelyeket a létrejöttéért vívott küzdelemben kapott, és a tévutakról, melyeket az írás során alkotója bejárt. A számítógépen írt szövegnél ilyen értelemben csak végleges változatok vannak, amelyek elmentésre kerülnek: és a dokumentum minden egyes elmentett változata egyenlőnek számít, míg az író el nem dönti, melyiket szánja publikálásra, amivel aztán a szöveg még véglegesebbé válik.
Az eleve gépbe írt szavak mintha mentesek lennének a szöveg gyerekbetegségeitől, amelyekből valaha nagy odafigyeléssel kellett az írást kikúrálgatni – most mindenütt ott van a gépelt szó fél-személytelensége, látszólagos függetlensége és konok bizonyossága. Annak idején – tehát húsz évvel ezelőttig, mondjuk – legépelni valamit egyfajta rangot jelentett a szöveg számára: azt mutatta, hogy a mű megérett. A kéziratok eltűnésével ez az érési folyamat mintha le is rövidült volna, de mindenesetre láthatatlanná vált. A szöveg állandó korrigálásának lehetősége az alkotótól is teljesen más hozzáállást kíván – kevésbé tervező, kevésbé lineáris munkamódszert tesz lehetővé –, és az olvasó szempontjából is nyitva tartja a művet: az interneten publikált cikkek esetében elvileg még a nyilvánossá tétel sem zárja ki a későbbi javításokat, átfogalmazásokat. Annak pedig, hogy az ember ezen a módon, kissé „töredezettebben” olvas és gondolkodik, az lesz a következménye, hogy a művek is gyakorta valahogy szilánkosabbakra vannak hagyva.
Megátalkodottan klasszicista énem mégis viseltetik némi nosztalgiával a kéziratok békebelileg letűnt világa felé; talán csak olyan ösztönös szülői reakció ez, amely nem szenvedheti, hogy a mű Athéné módjára mindjárt készen pattanjon ki atyja busa fejéből a napvilágra. Elvégre kézirataim már akkor voltak, amikor még írni sem tudtam: türelmes nagyanyámnak diktáltam, aztán vaskos spirálfüzetekbe írtam hosszú indiános és űrbéli történeteimet. Néha most is kezembe akadnak, és elérzékenyülten nézem a csupa nagybetűvel írt, magabiztos sorokat.
Olyankor megérint a kézirat misztériuma – még sokkal inkább, mint amikor a Razglednicákra gondolok, vagy a régi kódexek hangyaszorgalommal rótt sorfüzérei láttán, amelyek úgy folynak egymásba a pergamenlapokon, mint a barátok lélegzetvételnyi szünetet sem ismerő zsolozsmái. Ezek a füzetek segítenek exhumálni a bennem mélyen eltemetett gyermekkort, és azt a megszállott kis könyvcsinálót, aki voltam. A kézirat ennek a közbülső időnek, a megfogalmazásnak, a szóval folytatott vívódásnak árulkodó dokumentuma: a vívódás persze megmaradt, csak épp hallgatunk róla, ahogy álszemérmesen eldugjuk szemünk elől az őrülteket és a haldoklókat is. A gépiratnál nincsen átmenet – a kézirat ellenben folyamat, amelyben az ember önmagára ismer.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
