A megnyugtatóan magas tanulmányi eredmények és az új ebédbefizetési rend gyors ismertetése után a negyedikesek osztályfőnöke jótékonysági felhívást olvas fel: a budai általános iskola előterében a hét folyamán egy alapítványnak gyűjtenek tartós élelmiszert és ruhaneműt, iskolaszereket kérnek a keleti határszélen dolgozó szervezetnek. A szülők udvariasan hallgatják. Általános az elégedettség.
Különös véletlen: két hete éppen ennél az alapítványnál jártunk, közös programokat szerveztünk felnőtteknek, fiataloknak, gyerekeknek. Az egyik segítőnk, Rózsi, aprócska, kerekded cigányasszony. Az alapítvány segítségével jut alkalmi munkához, tartós élelmiszerhez, tüzelőhöz. A villanyórát is az ő támogatásukkal tudta visszaszereltetni, évekig áram nélkül éltek. A falu lakosságából három embernek van állandó munkája.
Rózsi öt osztályt végzett, aztán kimaradt az iskolából, hogy a testvéreire vigyázzon és ellássa a háztartást, amíg a szülei dolgoznak. Hamar férjhez ment, Pesten is szerencsét próbált, kórházban takarított, a férje villamost vezetett, de végül hazakerült a szülőfalujába. Négy gyereke még otthon él, a legidősebb már a második gyereket várja, családjával ő is a kétszobás viskóban húzza meg magát. Télen nincs mit csinálni, de amint jobb az idő, kiültetik a palántákat: paprikát, paradicsomot, dinnyét. A palántázás Rózsi feladata volt, most jut majd belőle mindenkinek, és az alapítvány még abban is segített, hogy a kerteket felszántsák. A falubeliek az alkalmi munkalehetőségek mellett a mindennapi túlélésben is az alapítványra szorulnak. A tárgy- és pénzadományok nagy részét a fővárosból és külföldről kapják.
A szülői értekezleten felmerül, hogy az anyaotthonban élő osztálytársnak is segíteni kellene. A gyerekvédelemmel megbízott tanítónő, aki maga is szülőként vesz részt az értekezleten, azonnal felcsattan. A padból félig felemelkedve sorolja, hogy zsákszámra viszik a családnak az adományokat, már több ruhájuk van, mint bárkinek az osztályban, a kislány mégis lop, hiába jár neki ingyen étkezés, kétszer-háromszor is lemegy reggelizni, aztán kilopja a társa táskájából a Túró Rudit. A múlt héten is eltűnt egy pulóver, de az anyaotthon vezetője megtalálta a holmijai között. Szétvagdosva hozta vissza, pedig teljesen új volt. Ha kérdezik, miért csinálta, csak hallgat. Vagy hazudik.
Elmesélhetném, hogy az alapítvány ősz óta egy közösségi házat épít. Az omladozó épületet a falubeliek rakják rendbe: a férfiaknak lesz benne asztalosműhely, az asszonyoknak konyha és mosókonyha. Együtt dolgoznak a romungrók, az oláh cigányok, a román cigányok és a nem cigányok. Amíg elkészül, a művelődési házban gyűlik össze a falu apraja-nagyja. Amikor ott jártunk, a nagyteremben almáspite sült, a kisebbik szobában tizenévesek agyagból formázott mintákat öntöttek ki gipszből. Rózsi nagylánya megfogta a kezem, úgy vezetett be, egy óvodás hozzám bújt, kifaggatott, honnan jöttem, és sorra mutatta a teremben a rokonait. A süteményillat burokként borult ránk, összefogott. Az alapítvány kínosan lassú, aprólékos és figyelmes munkája kellett, hogy így együtt lehessünk. Elmesélhetném – kínosan lassan, aprólékosan, figyelmesen.
Az osztályfőnök sajnálkozva tárja szét a kezét, türelmesen bólogat, míg a termet megtöltik a hirtelen felbuggyanó szülői félelmek, hogy a túlkoros cigánylánytól a gyerekek majd tetveket és tiltott információkat szereznek, valami rejtelmes és ragályos, szörnyű kórt, ami megakadályozza, hogy törvénytisztelő állampolgárokká váljanak. Nem is értem, hebegi a nagyvállalat kommunikációs igazgatónője, hogyhogy lop? Miért kell ezt eltűrnünk? A mi gyerekeinket ki védi meg?
Az osztályfőnök sápadtan bizonygatja, hogy a gyerekek így is befogadják a kislányt, nincs kiközösítés, gúnyolódás, mindenki türelmes és jóindulatú, elfogadó és megértő, örülhetünk, hogy az országos probléma iskolánkban csak kis mértékben jelentkezik. Az alapítvány papírdobozaiba meg tegyen mindenki, amit jónak lát.
Ekkor lép be a napközis tanítónő, az osztályfőnök előzékenyen átadja a szót, érzékeltetve, hogy a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. Napközibe már csak az osztály fele jár, a figyelem érezhetően lanyhul, halk sustorgás, papírzörgés kíséri a napközis tanítónő szavait, aki egy kiragadott példával érzékelteti, milyen csúnyán beszélnek egymással a gyerekek.
– Büdös lesz a szék, ha ráül, azt mondják.
A teremből mintha egy pillantás alatt kiszívták volna a levegőt, a légüres térben a szülők zavartan köhécselnek, a falra akasztott parafatáblákon a gyerekük rajzát keresik, végigpásztázzák a szorzótáblát és a helyesírási szabályokat, az összeolvadás törvényét, lásd például: tanítja, költség. A napközis tanítónő zavartalanul beszél tovább, néhányan a fejüket csóválják, menni készülnek, már csak a tisztasági csomagra szánt pénzt kell befizetni, kisebb csoportokban a farsangi előkészületeket egyeztetik, fánkreceptek és tavalyi jelmezek találnak gazdára, még tíz perc, aztán kiürül a terem, és az osztályfőnök végre lekapcsolhatja a lámpát. A takarítónő majd reggel kiszellőztet.
Horgas Judit írásai a blogon | Horgas Judit írásai a Liget folyóiratban
