Október közepén karcsú, talpas üvegpohárba
sárga platán- és vörösbe játszó vadszőlőlevelet
hajlítottam, s közéjük csipkebogyó meg kökény
gallyacskát tűztem, színorgiáztam rögtönözve és
céltalanul; az arasznyi csendélet-konstrukciót
a könyvespolcra, a CD lejátszó mellé tettem
két olajfestékkel cifrára mázolt kődarab közé –

Három hónapja ennek, s csak most vettem észre,
amikor újra s újra elvetélt verses publicisztikámhoz
megoldást kerestem, hogy az aktuális tematika kínzó
közhelyeit átszínezzem-rendezzem, találjak egy
metaforikus párhuzamot, személyes és még érintetlen
motívumot, amelyhez viszonyítva a zagyva politikait
megjeleníthetem, és nyomban át is ugorhatom szépen,
a hajdani társakra utalnom se kell, nem lesz arra ok,
ha a puszta leírással is ellenpontot tákolhatok –

ekkor pillantottam a sárga-vörös-kék
összeszáradt és megsötétült, időközben mindennapi
tárggyá lett csokorra; élőbb volt, mint komponálásakor,
kibontakozott, megérett, más létre kelt –

Éreztem, a zenék közelsége tette ezt vele (és velem),
az elzengett áriák, hegedű-szólók, kvartettek
hangolták össze az őszi platán és vadszőlő-
levelek meg a piros és a kék bogyók hallgatását –

Megvan hát a megoldás, gondoltam ábrándosan,
mert mi más is lehetne a talmiak elemi ellentettje,
ha nem ez.
                  De ha mégsem? Akkor
marad a reménytelen kísérlet visszavonása,
mert az sem ad kibúvót vagy mentséget,
ha nyomtalanul megsemmisítem egyetlen
gombnyomással.
                           Vagy úgy hagyjam abba
szövegemet, minha paradox forma volna?
Ihletett és konstruált figura, holott
újabb vereségem dokuja csupán?
Akkor is, ha csupaszon mered rám.
                                      Hiába is kilátástalan.

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org