A könyvesház kék ablakából látni,
Hogy jön az est az országúton át –
Ködöt füstölnek, párát eregetnek
Künn a kémények és benn a pipák.
A polcokon ó-könyvek díszelegnek,
Sok titkos írás, ábra, jel, betű.
S a csillagok szigoru mesterének
Arcára hull az alkonyi derű.
A hold kisüt. Kopernik barna képe
Mosolyog most a homályos falon,
Sárga pergamen, lúdtoll, lila ténta:
Pár tompa folt az íróasztalon.
A hold ragyog. Bólongat már a bölcs agg,
A kemencében is szunnyad a szén,
S a vén magyar szent lelke áthajózik
A csillagok és számok tengerén.
(illusztráció: Mattis Teutsch János | ZÖLD LELKI VIRÁG)
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
microsite képekkel és zenével itt
Tegyük fel, hogy nem tudjuk, ki az a Bolyai Farkas, és azt sem, ki az a Kopernikusz (arról pedig végképp fogalmunk sincs, ki az az Emőd Tamás). Ha sikeresen elértük ezt a nemtudást, képzeljük azt, hogy valami egészen más címet adott versének az ismeretlen költő. Innét már nagyon könnyű lesz megérkezni ebbe a versbe, ezen az országúton. Vastag falú, ismerős házhoz, amelyet valamely nagyon távoli ősünk építtetett, s azóta ki tudja, hány generáción keresztül öröklődött ránk. Minden a helyén van: pipa, könyvek, lúdtoll, tinta, kemence, a közeledő este, a hold. Nem, talán csak a ragyogó hold nincs a helyén. Amit ebben a versben látunk, kicsit más hold, mint ami ránk öröklődött (mert az igazi hold éppúgy a stafírung része, mint a párnaciha). Ez a hold úgy ragyog, hogy megvilágítja a könyveket, s értelmet nyernek a titkos ábrák, jelek, betűk. Mosolyogni kezd Kopernik a falon, Bolyai pedig bemutatkozik, és egy kis pipázásra a szobába invitál. Nem haza érkeztünk tehát, de jó itt. Kicsit meghatódunk a vén magyar szent lelke közvetlen közelében, amit csak éppen illedelmes mértékben mutatunk ki. Pipázunk csendben. Mindenki a gondolataiba merül. Bolyai csillagokon és számokon mereng, mi Emőd Tamáson.
PETRIK IVÁN
