AZ ORAKULUM EMLÉKEZIK

Az Orákulum már nyugdíjba vonult, és egykori törzshelyén, a Toldi mozi előcsarnokában, ahol rendeléseit tartotta, fél tucat éve színét se látták. Csontbántalmaira hivatkozva bevackolódott Weiner Leó utcai harmadik emeleti gangos lakásába, utcára nem járt ki, vendégeket nem fogadott. Szomszédai szerint az Orákulum – polgári nevén Tibi bácsi – minden éjszaka égeti a konyhában és kisszobában a villanyt, tévét néz, hangosan vitázik a hírbemondókkal, és délelőtt hiábavalóan csönget nála postás, kéményseprő és közös képviselő, mert a kiszűrődő zajok dacára akkor már lunáris energiákkal telítődve az igazak álmát alussza.

Ízületei gyorsan, híre azonban csak lassan kopott. Diagnosztikai ülései, amelyeken első látásra bő elemzést tudott adni bárki eléje botló emberfiáról, múltjáról, adottságairól, vágyairól, jövőjéről, olyan feltűnést, sőt, döbbenetet keltettek, hogy a találva érzett alanyok és az elemzések véletlenül odasodródott bámészai is – ártatlan mozilátogatók – megzavarodva és hosszan emésztve, hónapok, sőt, évek múlva is szájról-szájra adták a látottakat, éltetve az öreg hírét.

Szűkebb körben Tibi bácsi életének misztikus epizódjai is ismertek voltak, olyan furcsaságok, amelyek valószínűtlenségükkel, a tér-idő rendjének felborításával üzenetet hordoztak. Ezek kulcsmomentumok voltak az öreg életében, és saját bevallása szerint materialista életszemlélete felől a transzcendens világlátás felé perdítették java férfikorában.

Mivel az aktuális világvége-dátum előtt álltunk, arra gondoltam, félreteszek pár elintéznivalót, és meglátogatom az öreget. Az Orákulum éppen sörét hörpölte – langyosan, mert a hideg seritalt egészségre veszélyesnek tartja –, közben pedig vizet forralt soron következő kávéjához.

– Bringával jöttél?
– Bringával? Tibikém! Nem vagyok öngyilkosjelölt!
– Miért? Szerinted veszélyes biciklizni?
– Attól függ... Belvárosban, ahol nincs hely, és leszorítanak az útról, ott például veszélyes…
– De régebben biciklivel közlekedtél, nem? – Az öreg erőteljesen rám vizslatott, mint ha az egykori kerékpározásom tartós testi nyomait kutatná.
– Az már nagyon régen volt – válaszoltam.
– Én valaha hivatásos voltam.
– Hivatásos?
– Úgy látszik, neked még nem meséltem – az Orákulum ingatta a fejét, olyasféleképp, ahogy az önmaguk feledékenysége felett ámuldozó emberek szokták. Levette a tűzről a beviteli segédanyagot, és lehuppant egy konyhai székre. – Érdekes történet, akár meg is lehetne írni…
– Ne csigázz, Tibi, mondd!

– A polgármesteri hivatal hozta létre a szervezetet, amely azonnal teleplakátozta a várost, hogy munkafelvétel van... Például biciklis futárok jelentkezését várják! Az osztálytársaim közül, ahogy utólag megtudtam, többen jelentkeztek, de nekem szerencsém volt, mert édesanyám hajnalban indult dolgozni, észrevette a friss plakátokat, felébresztett, így én voltam az egyik első jelentkező a körzetben. Felvettek és 14 évesen hivatásos futár lettem.

Imádtam biciklizni, és most módom nyílt rá, mert folyamatosan kaptam a feladatokat. Mentem ki helyszínekre, romhalmaz épületekhez... Mit kérdeztél? Hogy mikor volt ez? Nem mondtam? Természetesen 1944 tavaszán, a bombázások kezdete után. Szóval mentem ki a lebombázott épületekhez, ahol meg kellett találnom a címzetteket. Nem volt nehéz. Többnyire ott tébláboltak a romoknál, igyekeztek valamit visszamenteni a tárgyaik közül a használat világába, guberáltak a törmelékben, de volt olyan is, aki csak bámult maga elé hitetlenül... Mindenféle érzelmi állapot előfordult, az őrjöngéstől a néma döbbenetig.

Ezek az emberek voltak, hivatalosan megnevezve, a kibombázottak, és nekem az volt a feladatom, hogy írásos értesítőt kézbesítsek nekik, hogy hol jelentkezhetnek a lakhatásuk megoldása végett.

A Szondi utcába szólt a következő címem, és egy nőt kellett megtalálnom. Ő is ott állt élete egykori színhelyén, nem guberált, nem sírt, nem átkozódott, még csak nem is értetlenkedett. Semmilyen érzelmet nem láttam rajta. Vagy talán csak fásultságot, igen, fáradt unottságot.

Átadtam neki az értesítőt, és el is magyaráztam, hol jelentkezzen. Lovag utca, házszám, emelet, kit kell keresni. Sokszor előfordult, hogy az értesítőt eltették, de nem mozdultak, akkoriban azt gondoltam, hogy az épen maradt holmijukat féltik, őrzik, nehogy valaki kitúrja és elvigye, de ma már inkább azt gondolom, érzelmileg kellett elbúcsúzniuk a helytől.

A nő viszont azonnal elindult a Lovag utca felé, gyalog, hiszen nem voltunk messze. Felpattantam a bringára, és mentem vissza a Lovagba én is. Amint megérkeztem, szépen leraktam a biciklimet, és felmentem az emeletre, Tivadar doktor irodájába. Úgy emlékszem, Tivadar ügyvédféle lehetett, nagydarab, testes és magas, 40-50 közötti, de már őszülő úriember, szemüveges, de a szemüvege sosem a szemén volt, hanem a homlokára feltolva hordta.

Leültem a folyósón az iroda előtt, és azon gondolkodtam, vajon honnan vannak az üres lakások, ahova a kibombázott embereket, családokat Tivadar, a főnököm elhelyezi? Mert erről még nem hallottam... Talán nemcsak kibombázott családok, hanem kibombázott lakások is vannak, ahonnan a lakókat bombázták ki? Vagy lőtték ki? És már láttam is magam előtt, ahogy embereket begyömöszölnek ágyúcsövekbe, és kilövik őket, messzire... Talán Amerikába! Ha hosszú az ágyúcső, messzire ellő... De nem elmélkedhettem sokáig, mert sietős léptek ütötték meg a fülem. Megérkezett a Szondi utcai nő. Most sokkal feszültebbnek látszott az arca, mint a romoknál, végigvágtatott a folyóson, és belépett Tivadar irodájába. Az üvegezett ajtó rosszul záródott, résnyire nyitva maradt most is, így minden szót tisztán hallhattam.

A doktor először néhány kérdést tett fel, majd a segélyezésről beszélt, amelyre minden kibombázott jogosult, végül rátért a lényegre, vagyis az elhelyezésre. Bár nem láttam, tudtam, hogy mindezt tudja, ahogy a lakás adatait is, amelyet tömören összefoglalt, majd megmondta, merre található.

– A körúton? – kérdezte a nő. – A zajban, a villamospálya mellett? Kérem, nekem kisgyerekeim vannak, nem fogom kitenni őket zajnak és piszoknak! Minek kérdezte meg, hogy vannak-e gyerekeim és hány évesek, ha nem veszi aztán figyelembe?

Bár a nő sokkal hangosabban beszélt, Tivadar doktor nem emelte meg a hangját. Újabb címet ajánlott fel, a szokásos nyugodt modorában.

– Nem, földszint nem jó – csattant megint a nő –, azok mind sötét lakások, és hallottam a bejárónőmtől, hogy dohosak is! A kislányom asztmatikus, nem kockáztathatom, hogy megbetegedjen!

A felkínált lakásokat szinte rögtön elfogadta mindenki, úgyhogy itt már nagyon füleltem, mert szokatlan volt a helyzet... Mi sül ki ebből? Tivadar belelapozhatott a nyilvántartásba, mert papírsuhogást hallottam.

– Van itt egy második emeleti lakás, utcai, csendes, világos... Ez megfelelő lesz? Horn Ede utca 16.

Apró nyilallást éreztem a szívemben, mivel én is a Horn Ede utcában a laktam, éppen szemben, a 17-ben!

– A Horn Ede utcában?! – fulladt el a nő hangja. – Abban a rosszhírű utcában, ahol erkölcstelen nők élnek, és állandóan razzia van?

Tompa puffanás hallatszott, mint amikor könyvet csuknak be. Nem kétséges, ez a lakásnyilvántartás volt.

– Asszonyom! Sorstól üldözve, és mégsem megelégedve? – Pillanatig nem is értettem a doktor szavait, el kellett gondolkodnom rajtuk. Érdemes volt. Akkor tanultam meg, hogy a humornak mindig helye van, a legszörnyűbb helyzetekben is… Ha találó. Az egész testem összerándult, olyan röhögőgörcsöt kaptam. A továbbiakra nem is emlékszem... Mit felelhetett erre a nő? Mi lett az elhelyezésével? Nem tudom.

– És veled mi történt utána? – kérdeztem.

– Sárga csillagot kaptam, gettóba zártak, aztán megszöktem, aztán majdnem agyonlőttek. – Az Orákulum nagyot sóhajtott, és fészkelődött kicsit a foteljében. – Most meg fáj a derekam, hiába kenegetem.

Kállay Kotász Zoltán írásai a blogon | Kállay Kotász Zoltán írásai a Liget folyóiratban