Ó, be félem a sötétet.
Szemen keresztül megétet.
Romló szememen keresztül.
Szemhéj verdes, pilla rezdül.
Kis halálok, éjszakányik.
Életre ha reggel rányit
elmém, s elkezd zakatolni
(istenem, lelakatolni
hogy lehetne egy parányit?),
ó, be félem a világot.
Félek fényt, félek sötétet,
ez megmar, amaz megétet.
Ily bolondot még ki látott?
Nem vágyom már útra, tájra,
sem örömmel és se fájva,
nem vágyom se rigófüttyöt,
tavaszi fát, amely rügyköd,
törzses tölgyet, bütykös bükköt,
hóhullást, fenyőszagot.
Csak egy békés napszakot.
(illusztráció: Uitz Béla | KOMPOZÍCIÓ A HALÁSZOK TÉMÁJÁRA)
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
microsite képekkel és zenével itt
A vers a nagy epilógusok egyike: Aranyét juttatja eszünkbe, vagy a Karóval jöttél számvetését. A költő a tematikus és formai elemek megidézésével történelmi távlatot teremt, mely alátámasztja saját vallomásának hitelességét éppúgy, mint egyediségét. Párrímet használ, mint elődei s az Epilógus felező nyolcas ütemét. Az alapképletet ő is variálja: két párrímű és egy ölelkező rímes négysoros egységet egybeköt, majd ahogy a jelentől a jövő felé fordul, visszatér a párrímekhez. A második dupla sorhoz a rímismétléssel egy harmadikat told: késlelteti a lezárást.
Az utolsó sor súlya így megnő: a költő számára maga a létezés, a sötétség is, a fény is, félelmetes, a békés napszak utáni vágya mégis az élethez köti. Egy másik epilógusa, az Utóhang a félelem természetét így írja le: „Hontalan fények közt otthonos lélek: / mindentől, ami volt, mindentől félek. / Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől: / félek a sajgó megismeréstől”. A sötét az álmok tere, az álmok intenzitását a verdeső szemhéj és a rezgő pilla jelzi. A tudat alá szorított múlt emlékei törnek fel az éjszaka ijesztő rémeiben. A fény felébreszti az elmét, „a végessel játszó végtelent” (A dolgokról egy földi szellemnek), de a megismerésre törő elme nem talál semmit, ami értelmet adna a végesnek. Elcsitíthatná rettenetét, ha a változásban is állandó szépséghez tudna kötődni, a természethez, mely oly sokszor volt a halállal szembenéző tudat menedéke, de Szilágyinál az érzékek, az érzelmek sose kerekednek az értelem fölé. Csak olyan napszak hozhat békét, amely megszabadít a fény szigorától és a sötétben kínzó bűntudattól, tehát elköt a múlttól is, a jövőtől is. Ha van ilyen, az az alkotó olimposzi távolságtartása, mint Arany független nyugalma, vagy József Attilánál a bolond puha párnája: kiegyezés a halállal.
PÉTER ÁGNES
