A Budapesti Fesztiválzenekar kortárs zenei esteket indított A jelen zenéje, a zene jövője címmel. A szeptember 20-án a Millenáris Teátrumban rendezett első kon­certen Eötvös Péter, Steve Reich és Ligeti György egy-egy kompozíciója került műsorra.

Az elmúlt évszázadok technikai és társadalmi változásai a zene és a társadalom viszo­nyát is jócskán átalakították. A fényképészet elvette ugyan a festők megbízásainak egy részét, de fel­szaba­dí­totta a művészeket a másfajta alkotómunkára. A reprodukciók egyszerre konkurálnak a festményekkel és népszerűsítenek – ugyanígy a hangrögzítés technikáinak elterjedése is új helyzetet teremtett az előadó­k számára. A városi népesség növekedése új szórakozási igényeket keltett. A népzene bizo­nyos funkcióit magára vállalta a szórakoztató zene, a színházi és mozgóképekhez alkalmazott muzsi­ka mellett pedig feltűnt a szakrális szerepétől is eltávolodó, újonnan szerzett önállóságára büszke komolyzene. A 20. században a zeneszerzők – a képzőművészekhez hasonlóan – fel­szaba­dultak egy újfajta, szuverén alkotómunkára. A gyorsuló ütemben változó világ rengeteg lehetséges témát, inspi­rá­ciót kínált, kérdé­sessé vált azonban a komoly­zene funkciója.

A kortárs zene a megváltozott helyzetre azzal reagált, hogy szándékosan igye­kezett eltávolodni az európai zenei tradíció évszázados elveitől. Egyik törekvése lett, hogy kitörjön a rács­szer­kezetből, amelynek vízszintes vonalait a dallamok, függőleges vonalait a harmóniák alkotják.

Eötvös Péter 2008-ban Karlheinz Stockhausen emlékére írott Octetje már meg­lehe­tősen messze esik a motívumokat az össz­hangzattan törvényeit követve meg­harmonizáló klasszikus zené­től, és a hangzó anyagot egyfajta zenei pointillizmus jegyé­ben csoportosítja. Mintha Korniss Dezső szürreális lényeinek gesztikuláló zsinato­lá­sát hallanánk, ahol a legtöbb alak különféle szor­dínókkal torzított rézfúvósok (trombita vagy harsona) hangján beszél. Az eredmény egy monoló­gok­ból, kurta párbe­szédekből, felkiáltásokból álló különös hangjáték, ami absztrakt jellege ellenére képes érzelmi állapotokat közvetíteni. Azaz: izgalmas. A hangjáték-jelleg felismeréséhez nem kell tudnunk, hogy a mű egyik ihle­tője történetesen Samuel Beckett 1959-ben írt Zsarátnok c. rádiójátéka, mely egy férfi és egy nő párhuzamos monológokká széteső vitáját viszi színre. Más előadásban:

Steve Reich Double Sextet címet viselő, 2007-ben írott műve merőben más stratégia lenyo­mata. Reich korai korszakában a függőleges rácsozat uralmát próbálta megtörni. Első kísérleteiben beszédet tartalmazó hangfelvételeket játszott le két pél­dányban, de kissé eltérő sebességgel. A fel­vétel visszhango­sodni kezdett, majd ami­kor a két szó­lam közti eltérés elérte két szótag távol­ságát, a hangzás kánon­szerűvé vált. A technikát hangszeres zenére 1967-ben alkalmazta először, Piano Phase c. művé­ben, ahol két zongorista ugyanazt a tizenkét tizenhatodból álló frázist ismételgeti, de egyikük időnként valamicskét gyorsít a játékán úgy, hogy egy tizen­ha­toddal a másik elé kerüljön. Az átmenet alatt a zene lekottázhatatlan. Tizenkét lépés után a hangzás ismét unisono lesz, a mű pedig véget ér. Tulajdonképpen tehát a moiré mintázat zenei megfelelőjét halljuk. Hasonló kompo­zíciói nyomán (Four Organs, Violin Phase) terjedt el a repetitív zene elnevezés, ami azonban, tapasztalhat­juk, nem ragadja meg ennek a muzsikának a lényegét.

De mi a helyzet a vízszintes iránnyal? Az emberi észlelés természete olyan, hogy a zenét önkéntelenül dallamra és kíséretre osztja. Az elcsúszó frázi­sok­ból itt mindig más és más téma áll össze, sőt, ugyanabból a szövetből többféle dallamot is kihallhatunk. A szerző hangsúlyok elhelye­zésével irányíthatja a hallgató figyelmét a lehetséges motívumokra.

Ez a jelenség annyira izgatta Reichet, hogy 1971-ben ghánai tanul­mány­útra ment, ahol az afrikai dobosok technikájával ismerkedett. Hazatérve másfél óra hosszúságú művet írt Drumming címmel, melyben kilenc ütőhangszeres játékos alkal­mazza a fáziseltolás technikáját, miközben maguk a frázisok is módosulnak: Reich a szüneteket hangokra, a hangokat szünetekre cseréli. Új technika az is, hogy különböző hangszerekből csoportokat képezve kever ki új hangszíneket.

Reich későbbi műveiben már nem alkalmazta a fáziseltolás technikáját, szívesen élt viszont a frázisok finom módosításának eszközével.  A hetvenes években változatosabb hangszerelésű, nagyobb zenekarra írt művekkel jelentkezett, ahol az ismétlésekre épülő sűrű szövésű muzsikában többféle dallamot ki lehet emelni. Ennek a korszaknak meghatározó műve a saját együttese szá­mára írt Music for 18 Musicians. Az 1981-es Tehillim azzal, hogy héber zsoltár­szövegeket zenésített meg, a műalkotást újra össze­­kötötte a szakralitással, másrészt harmóniákat, dallamíveket, ellen­pont­tech­nikát alkalmazott – tehát újra felfedezte a tradíciót.

Reich egyéb műveit tekintve is érdekes pályát futott be, mert bár a függőleges rácsozat fella­zításával kezdte, rendkívül ritmikus későbbi művei mégis olyanok, mint virágzó indákkal befuttatott rácsok, vagy merőleges irányban haladó fonalakból készült szőttesek.

A Reich által kidolgozott technika önmagában független a felhasznált motívumoktól - újfajta szövőszékre emlékeztet: sokféle minta előállítható vele. Legkedvesebb Reich-szőnyegem az 1984-85-ben írt öt tételes Sextet, ami talán a szerző harmóniailag legváltozatosabb műve. Varázsos, hold­fényben fürdő muzsika.

Az alábbi videókon kiváló előadásban hallhatjuk-láthatjuk: az Amadinda ütőegyüttes játssza, Binder Károly és Oravecz György közreműködésével. Külön érdekesség az ütőhangszeresek síelő mozdulata: az ezüstös fényben mintha behavazott éjszakai tájon haladnának előre. A furcsaság magyarázata: a vibrafonokon a hosszú hangokat nagybőgővonóval kell megszólaltatni.

 
Ezen a régi felvételen az előadók sorában láthatjuk Rácz Zoltánt is, az Amadinda egyik alapító­ját, aki a Budapesti Fesztiválzenekar szeptember 20-i estjének karmestere volt.

Az ott elhangzott Double Sextet első és harmadik (gyors) tételében a nagy energiákat moz­gó­sító ritmus­szekció (két zongora és két vibrafon) makacs ostinatója fölé két hegedű, két cselló, két fuvola és két klarinét játszik elnyújtott hangokat, majd a háttér-ritmus szerint szaggatott dallamokat. A lassú középtétel eleje az igazi meglepetés: minimalizmus ide vagy oda, ez bizony szívszorító kelet-európai zsidó zene, amit a keretező gyors tételek miatt még fájdalmasabbnak és zárványszerűbbnek érzünk. Más előadásban:

Az est második részében egyetlen mű hangzott el, Ligeti György (1923–2006) Zongora­versenye. Ligeti 1956-os emigrációja után Nyugat-Európában nagy karriert futott be, nem csak mint a zene­elmélet, zenetörténet és zeneesztétika megbecsült tanára, de mint az avantgarde, a zenei progresszió egyik kulcsfigurája is. Éppúgy érdeklődött az elektronikus zene, a számítógépek alkal­ma­zása, mint az absztrakt struktúrák, a poliritmia, az egzotikus skálák, a rendhagyó hangszerelés vagy a virtuális dallamok iránt. Próbálkozott szólamok, dallam, ritmus és harmónia nélküli zenével, mely tömbszerű, lassan változó hangmassza, s leginkább természeti folyamathoz hasonlít – talán csak festészeti analógiákkal írható le. Idézetek, talált hangok – Ligeti mindennel megpróbál­kozott.

A korlátok, amiket a tradíció állít, egyszersmind mederbe terelik a invenciót. A tonalitás szabá­lyait elvető dodekafónia, majd szerializmus ezért alkotott magának az összhangzattanhoz foghatóan bonyolult, szigorú matematikai szabályrendszert. Ligeti viszont az ötvenes évek végén felismerte, hogy e rendszer teljes végigvitelét erőltetni szintén csak tradicionalizmus volna, ráadásul zeneileg sem eléggé gyümölcsöző.

A hagyományos tájéko­zódási pontok elvetése ugyanakkor hallatlanul megnehezíti a zene­szer­zést. Vala­miképpen ugyanis – esetről esetre – biztosítani kell a mű koherenciáját. A medrét elhagyó folyó szétterül és pangani kezd. Ilyenkor beáll az alkotói válság. Ligetinek egy évtizedbe tellett, míg be tudta fejezni legkomplexebb alkotását, a Zongoraversenyt.

Az első tételben a zongora nem csupán versenyez a zenekarral (ez azt feltételezné, hogy egy irányban haladnak), hanem nekimegy. Eltérő metrumban, szapora tempóban szalad előre saját útján. A tőbbi három gyors tétel is számos technikai újítást tartamaz, a negyedik például azzal kerüli el a témák kibontásából születő hagyományos struktúrát, hogy egyetlen motívum sem ismétlődik benne. A legmegragadóbb mégis a második, lassú tétel nesz-zenéje, mely a homokos, szomorú, vizes síkon néz szét merengve. A síkot a nagybőgő érzékelteti, egyetlen, rendkívül hosszú hanggal. A lét határ­helyzete: a piccolo mély, a fagott magas regiszterben kényszerül játszani, később pedig a zongora­szólam szorul ki a legfelső és legalsó oktáv hangjaira. A képet – mondjuk inkább hangfestménynek – a slide whistle és okarina lefelé konyuló, lemondó füttyjelei teszik teljessé.

Fejérvári Zoltán fiatal zongorista magabiztosan vitte a rendkívül nehéz darabot, s az első taps utáni különösen tiszta, átható csendben ráadásképpen – műsoron kívül – eljátszotta Kurtág György Les adieux-jét.

Ligeti Zongoraversenye más előadásban:

illusztráció: Korniss Dezső | Tücsöklakodalom

Ács József írásai a blogon  |  Ács József írásai a Liget folyóiratban