Anakreón borozgatásához Számosz termékeny szigetét asszociálja az ember, de Géher Istvánéhoz (ha budai dolgozószobában is) legalább a nyarat. Ez azonban téli vers.

Mint oly sok költő oly sok kötete, ez is ciklusokra oszlik, s a ciklusnak kitüntetettje a nyitó és a záró vers. Ez a téli vers pontot tesz az Anakreón lélektükre című ciklusra.

A tél-csönd-halál asszociáció-sor hathatósan erős a magyar költészetben („Most tél van és csend és hó és halál”) – itt is. De ezek a halottak a néma gyökérarcukkal – aki valaha kertészkedett, érti, micsoda remek kép – nem holtan hallgatnak, hanem elevenként: valamiről.

A vers titkolja, miről. Föld fölötti életük hajdani szégyenéről? Talán. Vagy arról, hogy az ő föld alatti életük jobb?

Az édesapa, akit az Utóhang című Arany János-i elégia sirat el, akinek szeretete a költő világszemléletének sarkköve, az édesapa hívja fiát oda, le.

Ezek szerint odalent jobb. Talán.

Tragikus bizonyosság? Több annál. Mégsem halálvágy.

illusztráció: Barcsay Jenő | Kompozíció

Mesterházi Márton írásai a blogon | Mesterházi Márton írásai a Liget folyóiratban