Liget 1999/5 | Levendel Júlia - ITT VAN MÁJUS ELSEJE
Itt van megint, és most sem tudjuk, mit kezdjünk vele. Még munkaszüneti nap, még hivatalos ünnep, de félszegen másnak álcáznánk, mint ami. Mert kínosnak, sőt nevetségesnek tűnik a munka meg a munkát végző ember ünneplése. Infantilis és szenilis – egyszerre; szóval korszerűtlen.
Itt van május elseje, dúdoltam hónapokkal ezelőtt, hóban-fagyban lépkedve, szatyrot cipelve, itt van május elseje, vigasztalóan, hogy késhet-e a tavasz..., meg dacosan is persze, s valódi munkadallá alakítva a felvonulási indulót: énekszó és tánc köszöntse... Igen, itt van május elseje, és láttam magamat nyolcévesen, zokogva, dühöngve, mert sehogy se sikeredett a házi feladat megoldása. Nem tudtam lerajzolni a május elsejei felvonulást, se a lobogókkal, transzparensekkel vonuló dolgozók seregét, se a tribünről integetőket, óvodásokat az apukák nyakában, piros nyakkendős úttörőket, sarlót és kalapácsot, virágból készített címert – nem, semmit.
Felírtam a rajzlapra, hogy ITT VAN MÁJUS ELSEJE, s aztán csak idétlen kísérletek, olyasfélék, aminél több ma sem telik tőlem: pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske... De nekem akkor javítanom kellett volna rajzból, közeledett az év vége, és szép lett volna, ha a hülye rajzjegy nem rontja el a bizonyítványomat. Itt van – itt volt – május elseje, az emlékeinket kellett lerajzolni; én meg csak bőgtem, mert beláttam, hogy másnap reggelig nem lesz jobb a rajzkészségem, és egyetlen árva ötletem nem akadt, rajzolás nélkül hogyan csinálhatnám meg a rajzfeladatot. Olyan keservesen sírtam, hogy anyám mellém ült, és lerajzolta a május elsejei emlékeimet.
Gyorsan rajzolt, sok piros zászlót, sok egymáshoz érő, szinte egymásba nyomódott figurát, és a lapot megkönnyebbülten, felszabadultan-gyorsan tettem be a táskámba. Kész. Sem annak előtte, sem azután, soha semmilyen iskolai dolgomba nem ártották magukat a szüleim – akkor sem kellett volna, mert a hármast is kegyelemből, nagy-nagy jóakarattal kaptam; anyám rajztudása nem haladta meg az enyémet, de még a pont, pont, vesszőcske naiv bája is hiányzott.
Most meg szabad akaratból ideírom a Liget behajtott hátsó borítójára, ide a belső ruhatár közepébe, hogy ITT VAN MÁJUS ELSEJE, mintha próbára tenném magamat: megoldom-e a feladatot, boldogulok-e valamilyen műfajban, jutok-e valamire egyedül – talán egy világáramlattal szemben.
Jó, itt van, akkor hát a legszebb tavasz van itt, majálisozzunk, hurrá! Szagoljunk gyöngyvirágot, és nézzünk! Most a cseresznye, a meggy, a mandula, a barack meg az egész világ rózsaszínű-fehérhabos, most, hurrá! De mi lesz ezzel a munka-ünnepléssel? Nem lehet egyszerűen elfelejteni, kiiktatni, végképp eltörölni – visszamenőleg is, vagy éppen szégyenkezni, összekeverve az ünnepteremtési igyekezetet az ünnep kisajátításával-deformálásával-kényszerítésével. Sutaságunkra nem mentség, nem is magyarázat, hogy az elmúlt száztíz esztendőben mire használták és hogyan zagyválták a munka ünnepét. Istenem, ha az ilyesmi értelmes érvnek minősülne, sohasem ünnepelnénk.
Először is a világ valamennyi hatalma mindig mindent fel- és kihasznált a hatalma érdekében. És gondoljuk csak meg: a legszebb ünnepeink igazán nem mentek a kultúra zagyválástól, nevezzük bár sokszínűségnek, multifaktoriálisnak, bárminek a zagyvaságot. Ráadásul mintha ettől lennének csak igazán szépek! Hogy Jézus születése a téli napfordulót követi, a leghosszabban tartó sötét után a világosodás kezdetét a Bak jegyében; vagy a húsvét, amelyben a tavaszi újjáéledés meg Jézus feltámadása, az egyiptomi rabszolgaságból szabadulás és a pogány termékenység-ünnepek keverednek. Az ember undorodhat a már novemberben dúló vásárlási őrjöngéstől, és gondolhat az inkvizícióra meg a klérus aljasságaira, pásztorlás helyetti lélekrombolásaira, azért a karácsonyt megőrizheti a szeretet ünnepének. És a húsvétot húsvétnak. Kivonulással, feltámadással, termékenyítő locsolkodással, a szapora nyuszikkal – mindennel együtt.
Úgy tűnik tehát, szerencsés volt a döntés, hogy május első napja legyen a munka ünnepe, mert könnyen köthető, mitizálható az emberi alkotóképesség és a természeti virágzás, noha a dátumot kijelölőket, tudjuk, egészen más vezette. 1889. július 14-én, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget hirdető forradalom centenáriumán ült össze Párizsban a II. internacionálé kongresszusa, s akkor, ott a ‘86-os május elsejei chicagói munkástüntetésen megöltek emlékére választották a szolidaritás és a munka ünnepnapját.
Hogy miért akkor a tanácstalanság és miért nem tudjuk ünnepelni, ami minden eltérítő hazugságtömeg ellenére ünnepelhető lehetne a létezésben, arról fogalmam sincs. Még túlságosan közeliek az események, az ilyen-olyan változások? Vagy a modern kor embere nem képes szerethető mítoszt teremteni, mérhetetlen áhítatigényéhez tárgyat találni, formálgatni? S bár tudja, hogy nincs semmi, amire nagyobb szüksége volna, mint a szolidaritásra, és semmi, amiben inkább bízhatna, mint a maga munkájában – áll csak bénultan, tekergeti a nyakát, vonogatja a vállát, kifordított, üres tenyerét nézi, mikor az ünnep beköszönt.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
