Diane Arbus fotója
J. L. Borges a Central-parkban áll 1968-ban, egyenes tartással,
öregesen szorítva botját a földhöz. Kissé félre és felfelé néz, a
homállyal szembe talán,nem a lencsébe pillantva. Ez bizony itt
a világvég: New York-Manhattan szíve, lombtalan fák cikkcakk
vonala a ritkás avaron, mintha végtelenbe futna és tűnne el a
semmiben. Háttér csupán ehhez az emberi lényhez, akinek
felbukkanási gyakorisága e holt terepen a kombinatorika
szigorú rendje és számításai szerint inkább nulla, mint
egy felé közelített eddig, de most itt van, mégis, és mint
megcáfolhatatlan tény kap helyet az univerzum elemei
között. A fotó felrobban a néző arcában; az őrületnek
nincsenek fokozatai, de itt érezni, a jelenvaló múlt
szétszóródó repeszdarabjainak süvítésében, hogy
a lehető legteljesebb. Egyre csak ott áll rezdületlen
a kémiailag rögzített fényben, ami belőle sugárzik.
Öltönye és cipője nem vadonatúj már, itt minden
kopott és végletekig elhasznált. A létezés átható,
abszurd detonációja is az elöregedő szupernovák
beomló lángjait idézi inkább a póztalan tekintet
raszterpontjain, semmint a folytonos alakváltás
tomboló energiáit. A portrét nézve kereset
lenül is megtalálni a tüskét, ami az arcba
szúr. Érzékeny pontot talál, és nyoma
sokáig marad a bőrredőkön, nehezen
forradó aprócska sebhelyet hagyva
maga után. Pontnyi heget, ami
alatt friss szövet képződött. De
a csoda sohasem gyógyul be,
és ha egyszer megjelent,
joga van hozzá, hogy
újra meg újra
feltételeket
szabjon.
