Hat-hét
méteresre nőtt óriás
battyog előttem,
a fején kapucni,
de hiszen én vagyok az, ni:
a kora délelőtti
nap horizontról reflektorozó
fényében megnyúlt árnyam
gólyalábai
nevetsé
gesen
véko
nyak
(mint öreg nyakak),
kalim
pálnak
enyhe
lejtőn
lefelé
(hova,
miért),

fölfelé
milyen
más lesz
ez majd,
itt is van már,
de nem látom,
háton hordom óriásom
és az északnyugati szelet,
nekik dőlök,
ráérősen elhelyezkedem, kezdődhet hát:
hamuszürke-fekete batyuba kötött
fellegeket
kergetnek visítva a Hármashatár-hegy felett,
villogó házakkal kirakott déli oldala vetített kép,
megannyi arcél
el-elsötétül, fölfénylik, vibrál innen nézvést,
liheg,
billeg
az egész, része vagyok,
egyetlen hangzat kedvéért az Istenhegyi útra
fordulok,
hol hideg sarat fröcsköl rám sárga monstrum,
de végre megered a hó, a szél lecsillapodik
s jóllakottan elterül, kifehéredik a táj;
a vékonylábú fekete is továbbáll
szerényen, érzi: jól van,
sikerült.

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org