Heinrich Böll az Egy szolgálati út vége 1966-os elbeszélése (magyarul 68-ban jelent meg Gáli József nagyszerű fordításában) kíméletlen társadalmi szatíra, amiben minden szereplő jóindulatú, sőt, szeretetre méltó. Furcsa, talán páratlan és előzmény nélküli csoda volt ez akkor is – a mai irodalomban eluralkodó ridegség-divattól berzenkedve pedig még vonzóbb nekem Böll élet- és emberszeretete. Évtizedekkel ezelőtt is ámulattal – némi irigységgel? – olvastam a műveiben megjelenített gyengéd, figyelmes, segítőkész, bátor, ráadásul a hősi pózoktól annyira idegenkedő szereplőiről – mesteremberekről, háziasszonyokról, ápolónőkről, boltosokról –; én miért nem látok ennyi jót, faggattam magamat. Talán mert bennem nincs ennyi jó, s a képzeletet leginkább a képzelő karaktere, jelleme irányítja.
A többi Böll-írásban – a korábbiakban és a később születettekben is – feltűnik azért egy-egy visszataszító alak – ájtatos-kegyetlen pap, dúsgazdag üzletemberré lett kínzólegény, gátlástalan szennylapíró –, és a történetet meghatározó szerepet kap, jóvátehetetlenül rombol és torzít, és láthatjuk: a „kölni jó ember”-ként emlegetett Böll, mint minden igazán jó ember, szörnyen indulatos, és viszolyogni is képes. Az író esztétikai-elméleti előadásaiban, tanulmányaiban persze nyoma sincs hittérítő buzgalomnak, pontosan tudja, hogy a jóságot nem lehet elhatározni, főként nem lehet megjátszani – remélem (és úgy képzelem, ő is ezt remélte), vágyni és tanulni igen.
A két Gruhl – az ötvenéves műbútorasztalos apa és a kötelező katonai szolgálatot éppen letöltő fia – a községük melletti mezőn felgyújtja a Szövetségi Véderő jeepjét. A tanúk szerint egy kilométerkövön ültek, énekeltek, össze-összeütögették pipáikat, és nemcsak „lelki nyugalommal, hanem nyilvánvaló megelégedéssel” szemlélték a tüzet. A tetteseket letartóztató jóságos rendőrparancsnok, akárcsak a tanúként idézett jóságos pap vagy az ipartestületi elnök, réges-régi tisztelője az idősebb Gruhlnak, a fiút meg születése óta ismeri.
A tárgyalás kezdete előtt mindenki tudja, hogy az államhatalom – eljelentéktelenítve az ügyet – csupán dologi károkozás, és nem gyújtogatás miatt vádol, s hogy az emberségéről híres öreg bíró pályájától búcsúzva mond majd ítéletet. Még az állam bornírt intézményeit és rendelkezéseit hivatalból pártoló ügyész is megszelídülve, mosolygós szereptévesztéssel mondja el végső vádbeszédét, és közben egyre a falat nézi: a tárgyalást ugyanis az egykori iskola épületében tartják, és ő észreveszi a „szánalmasan rossz festés alatt” a feszület helyét – még a kereszt fölé tett puszpánggally nyoma is meglátszott, meséli később a feleségének.
A Bundeswehr képviselői is mind-mind jóindulatúak, szemet hunynak például afölött, hogy az ifj. Gruhl az új autók bejáratását összeköti apja meglátogatásával és otthoni munkával, meg hogy a „szükséges kilométerszámot” trükközve éri el: bakra teszi a kocsit, és sebességre kapcsolva járatja a motort, hiszen a hadsereg úgyis „az idő, anyag, erő és türelem esztelen tékozlásának” terepe. Ahogy a pap mondja: „mi sem veszedelmesebb egy fiatalember számára, mint az, ha belelát az ilyen óriás szervezet működésébe, és tapasztalja, hogy annak értelme csupa abszurd jelentéktelenség, szinte a totális semmi, tehát az értelmetlenség termelése”.
A Gruhlok nem hús-vér ember, hanem ostoba és embertelen szisztéma ellen lázadnak. Hogy a szisztémák hús-vér emberek találmányai és valóságos emberek a kiszolgálói, azt Böll egyáltalán nem takargatja, de az autóégetést happeninggé minősítő ítélettel – óriási ötlettel, humorral – megmutatja, milyen találékonyan lehet tiltakozni és megsemmisíteni a veszedelmes abszurditást. A szatíra éle csöppet sem csorbul a jóságtól, az olvasót – a 21. századit is – pedig szívmelengetően emlékezteti, hogy az író, mint az orvos, a pap vagy a tanár embertársai képviselője és védelmezője és nélkülözhetetlen számára, hogy újra és újra elhiggye: az emberek többségét érdemes képviselni és védelmezni.
illusztráció: Ország Lili | Labirintus (Flóra alakkal)
Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
