A dőlt betűs részek az „El lehet innen menni” - A rezidensek levele Orbánnak cikkből származnak.

A száz évvel ezelőtti Alaszkában vagyunk – hozzá kell tennem: szerencsére. Alaszka ember által csaknem járhatatlan ősvadon, egybefolyó rengetegek, tűzokádó, éberalvó vulkánok, jeges mocsarak és irdatlan hegyek közt vándorló, vad folyók hazája. Az itt élők nap mint nap megküzdenek a természettel s önmagukkal, a végtelen hosszú telek és a kérészéletű tavaszok foglyai. Alaszkáról a 21. században klisék jutnak eszünkbe: az aranyláz, Franco Nero a Fehér agyarban, Jack London vagy extrém esetben gr. Széchenyi Zsigmond, amint éppen karibura, esetleg Kodiak-medvére vadászik.

És az orvosok. Sok-sok évvel ezelőtt az alaszkai rengetegben elbújva, szétszórtan létező, zömében őslakosok lakta településeken nem volt orvos, sőt, annak látszó személy sem – cserébe mindenki konyított egy keveset az orvosláshoz. Nem afféle életveszélyes kuruzslás volt ez, hanem az eszkimó tapasztalat diktálta, a túlélés alaptörvényéhez igazodó szükségszerűség, mely egyszerűbb esetekben nagyszerűen működött.

A kolóniák lakói összetartottak, mivel tudták, hogy magukban elpusztulnak. Krónikus esetekben azonban igénybe vették a nagyobb városokban (Anchorage, Juneau, Sitka) létező, egészségügyi szakellátást is: ilyenkor rádión jöttek az utasítások, de sajnos, nem minden sérültet lehet távgyógykezelni, hiszen: „…gyakran már csak a szerencsén múlik, hogy egy beteg sürgősségi helyzetben hozzájut-e a szakellátáshoz…” Bozótpilóták szállították ki a terepre a doktorokat, akik a megfelelő műszerekkel megrakodva gyakran hajmeresztő kalandokon át közelítettek meg egy hócsapdába esett falut, hogy dolguk végeztével, beérve egy könnyes köszönömmel, visszaröppenjenek az ismeretlenbe, ahonnan érkeztek.

Ki voltak ezek az orvosok? Keveset tudni róluk, akkoriban senkit sem szólítottak fel, hogy „mutasson jövőképet az ágazatban dolgozók számára, biztosítsa a megélhetésünkhöz szükséges feltételeket”. Belülről jövő, nagy-nagy hit és elkötelezettség kellett, hogy valaki erre a pályára menjen, s mindig felkészült legyen a legrosszabbra, a legtragikusabbra: hogy akár életüket veszthetik a kockázatos vállalkozás során. Ők vagy a betegek.

A Nyugat peremén című könyvben olvastam egy doktornőről, aki ejtőernyővel landolt a leszállásra alkalmatlan, jégzsombékos mezőn, kettős lábtörést szenvedett, mégis eljutott a tíz kilométerre lévő vadásztanyára, ahol ellátott egy medve sebesített vadászt. A folyamatos balesetek, a hihetetlenül nehéz körülmények állandó lemorzsolódást okoztak, és ez az állapot „olyan súlyos szakemberhiányt eredményezett, ami közvetlenül veszélyezteti a betegek biztonságos ellátását”.

Joel, a New York-i fiatalember, a Miért éppen Alaszka sorozat főszereplője nem ilyen karakter. Ő a modern kilencvenes évek bipoláris embere, aki akarata ellenére kerül a vidékre – nem folytatom. Ő is megállja a helyét – annak ellenére, hogy céljaihoz és terveihez képest méltatlan helyzetbe kerül; fizetése meg sem közelíti az amerikai átlagot, munkafeltételei siralmasok, viszont a táj csodálatos, és olyan emberek között él, akik szeretik és tisztelik. Számítanak rá. Az orvos az az ember, akihez gyötrelmeink, kínjaink között fordulunk, kiszolgáltatjuk magunkat neki. Ma már nem érjük be rádióval, hiába a net számtalan szolgáltatása. Nekünk orvos kell.

Száz évvel ezelőtt Alaszkában hosszú és hideg volt a tél. Most is az.

fotó | 500px.com

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban