Édes Atyámfia, kedves Kelemen Öcsém!
A Kegyelmed nénje már csak ilyen, szertelen. Hónapokig hallgat, azután elárasztja rokonját leveleivel, csak győzze a postás hordani. De hát levelet akkor kell írni, midőn van miről – csak a léha, szószátyár ember firkálgat unalmában – s elébem ugyancsak tolakodtak most a Thémák, egymást lökdösve: engem válassz! Engem! Hogy alig győztem idáig papírra vetni felkínált históriáikat. Párkáimtól ugyan búcsút vevék, az F*-i asszonyságot ura, a P*-it fia vitte haza, és az M*-i korcsmárosnét is elszállították egy nagyobb kórodába, hol reménylem, kórságára találnak csodaszert, s nékem társul egyedül azon asszonyság maradt, kit az elébb fektettek a kis Vampyr elhagyott ágyába.
Új társnőm nagycsontú, nagy darab, korombeli nőszemély, kinek szája csupán gyakori panasz-szók ejtésére képes, amire ugyan minden oka megvagyon, mert egyéb bajai mellett úgy sejtem, bordája törhetett, oly igen fájlalá oldalát. A beteghordók is jól elbántak vele, bár ő nem vevé észre, s a tortúra után még borravalót is adott, mit azok fitymálva nézegettek, holott bankó vala, s hogy e betegjükkel több bajmolódásuk esett, mint mással, annak okát csupán magukban kereshetik. Tanúja valék ügyetlenkedésüknek, s mondhatom, cseppet sem maradtak le ama falusiaktól, kik Nagy-Lédecen a létrát keresztbe cepelték, ami önmagában nem nagy eset, csakhogy a lédeciek erdőn vivék által lajtorjájukat. Bordatörött asszonyság hálát adhat Sorsának, hogy e kóroda nem erdőben vagyon, s nem ott defeléroztak véle akaratlan kínozói.
A két beteghordó – egyikük seszínű, együgyű arcú nagy melák, másikuk mozgékony, ravaszdi kis fekete – nagy svunggal kapá fel hordágyáról a mázsás asszonyságot, és csak midőn meg-megroggyanva befordultak véle, vevék észre, hogy rossz felől curukkoltak nyoszolyáink közé: az üres ágynak háttal állván betegjüket legfellebb mellém fektethették volna. Rövid tanakodás, s a szűk helyen tett körfordulat után megkönnyebbülten ejtették le terhük, hogy csak úgy nyekkent szegény, és csak azután vevék észbe, hogy az bizony fordítva fekszik: feje az ágy lába felől vagyon. Mit volt mit tenni, újból megragadták a nyöszörgő, jajgató asszonyságot, s a túloldalra cepelék, ám ott megint csak magukat találák az ágy felől, s hogy megfordultak, az asszonyság feje újfent lábtúl került. Sejtheti Ked, hogy mily arckifejezéssel láttak újból munkához, nem valami kíméletesen rángatva végső positurába a kényükre bízott beteget, kit aztán a segélykiáltásaira odasereglő nővérek alig győztek kiszabadítani a köré tekeredett infusios csövek kötelékeiből, melyeken át újra cseppentgetni kezdett a mákony ereibe, s így fájdalmai enyhültén álomba szenderedett.
Tudja Ked, a kóroda kicsinyben tüköre a nagyvilágnak, s akár odakint, itt is van, ki jól, s van ki rosszul végzi el a rábízottakat, ennek a pénzhez vajmi kevés köze vagyon. Eme kétbalkezes, háládatlan beteghordóknál szívesebben emlékezem ama kis takaros, töltött-galamb nővérkére, ki ugyan semminemű Para-solventiát nem kapott, egyik hajnalon mégis oly könnyedén vette vérét az F*-i asszonyságnak, hogy az még parányi csípést sem érezhetett, holott ebbe a műveletbe korábban nem egy társának majd beletört a bicskája, és csak a sokadik döfésüket koronázta siker. Ezen kis nővér a betegágy mellett guggolva percekig csupán nézegette pisze orrára tett, vastagkeretes okuláréján keresztül az agyonkínzott, megkékült kart, miközben szája finoman meg-megmozdult. Minden bizonnyal a sok szurkálástól megkeményedett Venákhoz beszélt, tán még meg is szólítá ezen renitens vércsatornákat, melyekről mások kezében lepattant a tű, azután mutatóujjával finoman megérinté azokat, s lám, hatnak a bűvszók: az eddig mélyen sunnyogó erek engedelmesen dudorodni kezdének. Akkor a kis nővér – mint ölyü a magasból – lecsap tűjével, s már csordogál is fioláiba az F*-i asszonyság vére.
Mondhatom, ámultam e fiatal nőn, ki ihletett művésze mesterségének, s oly elmélyülten varrogatja tűjével betegjei karjára az élet mintázatát, mint ama Vermeer nevezetű piktor kézimunkázó leánya a flamand csipke lencérna-virágait.
Ha ismeri Kegyelmed e kis remekmívet, akkor tudja, miben áll varázsa, s miért kíván hasonló türelmeket és figyelmeket Kednek atyafiságos szeretettel
édes Nénje
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
