Hajnali ötkor
a szélvihar robajára ébredtem
és ahogy pillantásom
az éjjeli lámpa szitáló fényében a szoba
szemközti falára,
Anna Margit, Sikuta, Bálint festményeire,
és a könyvespolcon a Jakovits-szobrokra,
az arasznyi Sztálin békegalambjára esett,
úgy láttam,
a férfi-nő-madár-lény a homályban,
a kinti viharhoz idomulva fölmagasodik, még föl, még –
már a plafonig ért.
Miért?

Igaz, ezeket a mitikus lényeket óriásnak
gondoltam,
és nemcsak az ‘52-es születésekor rettenetesen
korszerű szörnyeteget,
de a többi szürrealista gyönyörűt is, az Angyaltól a Holdlovasig,
az Átváltozót meg a Városmajor platánjai között
láttam nyújtózkodni, helye volt ott, lehetett volna.
Nem lett.
Alkotójának sem:
nem adódott hol megmaradnia,
fölszippantotta Amerika;
hetvennyolc évesen tért vissza, még hét évet élt,
de
kimérái közül köztérbe
egy sem jutott;
műanyagból öntött kiállítási darabokként léteznek azóta is,
s ez most már alighanem így marad,
még jó, ha így, szerencse,
mert a legújabb hatalom
hajnali látományomat kínzóan aktualizálja,
dehogy az én képzelményeim vagy a hajnali szél,
a mindennapi realitás teszi,
s benne
mintha akármi meg is történhetne
megint.
Bámultam ki a makacs sötétségbe.
A vihar hörögve tépte kinn a fákat,
s a galamb már újra tenyérnyi volt.

Horgas Béla versei  |  Levendel-gyűjtemény