Édes Kelemen Öcsém!
A párkák, mint tudja, hárman valának, s az én kórodai tudósításim sem lennének teljesek, ha nem írnék Kegyelmednek harmadik társnőmről, az F*-i asszonyságról, kit csak Vampyrnak nevezek magamban, mert mások vérén élősködik, és ezt vegye Öcsémuram szó szerint, mert minden hóban két-három fertálynyi friss embervér éleszti fel elesett állapotjából. Bőre sárgasága ettől egy-két órácska alatt elmúlik, visszanyeri egészséges színét, étvágya megjön, eszegeti az otthoni pogácsát, éjfélkor – ami a kórodában is a kísértetek órája – körtét hámoz, nem törődve az ilyentájt mindig felhangzó ordítással, mit cipősarkak kopogása, sebesen hadaró utasítások, ajtócsapódás, fiókok húzogatása és más zenebona követnek.
Mindeközben az F*-i asszonyság nyugodtan ül ágya szélén, hol ezt, hol azt majszol, és a folyosóról beszűrődő gyér világításban is átsejlik hálóruhájának puha, rugalmas anyagán tömzsi alakja, melyben a Neolythikum tréfásan Venusnak nevezett, csupa mell, csupa has istennőszobrocskáira ismerek. A hasonlóságot fokozzák rövid lábai, ám arca más character, egykori Lencsi babám mása nagy, kerek szemével, csücsörítős szájával.
A kiáltozás újra felhangzik, tán egy szerencsétlen, agylágyulásos vénség, ki rácsos ágyban tengeti napjait, hallatja hangját magához térve a bódító szerek hatásának múltán, de a kis kerekded Vampyrnak – ki most már Venus is egyben, sőt, leveleim logikája szerint Párka – szeme se rebben, mert süket, mint az ágyú. Egyetlen hangot hall meg csupán, az uráét, ki naponta látogatja, s ellátja gyönyörűséges gyümölcsökkel. Ezen almák, körték és szőlőfürtök viaszkos héját pedig úgy kifényesíti, hogy az F*-i asszonyság megláthatná magát bennük. Mint Vernissage-on műtárgyak, sorakoznak a kórodai installáció közepette, hirdetvén sajátos gyümölcsnyelvükön, mily olthatatlan szerelemtől sarkallva hordozza őket a vén chauffeur élete párjának, s míly jeges félelem szorítja össze magányos éjszakáin szívét, midőn asszonya nélkül vacogva fekszik elárvult ágyán.
Ez érzelem kézzelfogható, prózai jeleit nappal már elsorolta az F*-i asszonyság, ki a maga módján részt vesz a társalgásban, mely – mint már említém – inkább párhuzamos monológok sora: ki-ki a sajátját kezdi mondani azonnal magához ragadva a szót, ha a soros beszélő levegővétel miatt elhallgat egy szemvillanásnyi időre.
Az én uram mindönt mögcsinál otthon, pedig beteg ő is, csak egy veséje van, de azért kitakarít, porszívóz, még az ablakot is mögpucolja, kezdi a környékbeliekre jellemző idiómában, most mög, hallják, kimosta a konyhai függönyt is. Mosógépbe tötte, de kézzel köllött kicsavarni, mert rossz a centrifuga, oszt a szerelő nem vállalta, azt mondta, nem löhet mögcsinálni, vögyünk újat, autómatát. Na, csavarja az uram a függönyt, oszt nem vöszi észre, hogy a ruha végivel leveri a csővet, mind kifolyt a gépbül a víz, oszt úszott a konyha. Úgy köllött a fölmosóval fölszedni neki, és nevet, kacag, olyan vidáman, mint utoljára tán lánykorában, amikor a nyalka chauffeur – akkor még megvolt mind a két veséje – először rádudált a kocsiútról.
Mert tudja meg Ked, a fogatlan száj, ráncos bőr, ritkuló haj, félreverő szív, ziháló tüdő vagy sántikáló láb csak álca, rút maskara, mögötte mindannyian romolhatatlan szépségű ifjú magunk vagyunk, és sokunk őrzi még vénsége kagylójába zárva a szerelem igazgyöngyeit,
mit Kednek is szívből kíván öregségére
édes Nénje
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
