Nagyon rossz napom volt. Semmi sem sikerült. A mondabeli Midasz király arannyá változtatta környezetét, én romba döntöttem. Délután négy órakor indultam, hogy felkeressem rég nem látott rokonaimat az ország északi szegletében. Hangulatomon a pocsék őszi nap szélhordta esője sem javított.

Egy órai autózás után arra lettem figyelmes, hogy romlik az út állapota, összemennek a házak. Az egyik szakaszon reflektoroznom kellett. Lassan haladtam a sötétedő, hideg estében. És eltévedtem. Az út véget ért. Tüskebokrok, szél szaggatta akácfák és fekete göröngyökből összetapadó dombok vettek körül. Az eső viszont elállt.

Óvatosan szálltam ki a kocsiból, mintha félnék, megbillen alattam, és magába szív az ismeretlen vidék. Az autó megfeneklett a sárban. A levegő nyirkos volt, és olyan sűrű, hogy ujjal rajzolhattam volna rá, mint régen, gyermekkoromban a párás ablaküvegre. Némi habozás után gyalog indultam tovább. A felhők hajdani pásztortüzek füstpamacsaihoz hasonlítottak, és könnyítettek a levegőn. Úgy gondoltam, ha ebben a tempóban haladok, kisvártatva lakott településre érek – bár sejtettem, hogy bajosan találok gépjárművet, ami kocsimat kiránthatná a kátyúból; az utat ugyanis friss lópatanyomok sormintázták.

Takarékoskodtam az erőmmel, öntudatlanul rakosgattam a lábam, nem néztem se jobbra, se balra. A süppedős föld cuppogott, fortyogott, pöfögött. Mintha lápi élőlények kuruttyolását hallanám, máskor meg fel-felvillanó, gyenge lámpafény játszott velem. Orromat megcsapta az ingovány dögletes bűze.

Lehetséges, hogy ezen a szörnyű tájon, a mocsár mellett érző emberek élnek?

Az óriási sárkány a mocsárból ugrott elő. Hosszú, lapos feje volt, és olyan égővörös, akár a kiömlő vér. Nyelvét öltögetve várt mozdulatlanul, sokáig. A sárkánynak testvérei is voltak, egyikük napot tartott a szájában. A fénylő korong megvilágította az eddig láthatatlan vidéket.

Mesebelien alacsony, rozzant házakra nyílt tekintetem – sírkövekként álltak a szürke sárban. Oldalaikon színes rajzok lángoltak, és a kép-emberek mintha kérnének, könyörögnének, hogy segítsek rajtuk: én az Idegen, akinek Kocsija és Szép Ruhája van. A házak tövében barna bőrű, rongyos emberek ücsörögtek, ráérősen, hiszen nem volt hová menniük az elátkozott vidékről. Körülöttük, mellettük a pőre föld teste sötétlett – a kunyhók árnyékai sebtében összesöpört szemétre, hulladékra, az emberei élet szánalmas bizonyítékaira peregtek.

A sárkány, aki elrabolta a napot, türelmesen várakozott. Tudta, hogy legfeljebb percei lehetnek: az ember, aki visszaszerzi a napot, itt ül a képek alatt. Újra megcsapott a hely bűze. Az emberek pedig mozdulatlanul gubbasztottak a színpompás világ tövében, mint a szivárvány alatt kincset kereső koldusok.

Vártunk – mindannyian.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban