Liget 2000/1 | Forgács Éva - HAT SZÍN
Az ötvenes évek elején, ha az ember akkor volt gyerek, vagy hat színest kapott egy dobozban, vagy tizenkettőt. Ezek rövid, félbevágott ceruzák voltak vagy „hosszú színesek”. A hatos dobozban volt piros, kék, sárga, barna, zöld és fekete, és csak most látom, hogy ezek a színek milyen erősen meghatározták, vagy legalábbis befolyásolták látásomat, és milyen erőteljes vonalat húztak valóság és képzelet közé.
A piros egészséges, életerős szín volt. Nem túl világos és nem túl sötét, de nem is vérpiros. Leginkább a szovjet filmek kolhozmenyecskéinek piros kendője egyezett vele. A kék – mai tudásommal berlini kék – a tenger minden affektáltság nélküli sötét kékje volt, elég durva szín, semmi álmodozás, egek, távolság, anyagtalanság. Semmi más árnyalat nem játszott bele, nyers, mély, tárgyilagos kék volt. A sárga meleg, napsütötte, és vidám volt, nem láttam magam körül semmit, ami olyan sárga lett volna, mint a ceruzák. Talán néha egy-egy nyári virág. A zöld sötét, megbízható erdei zöld volt, a barna is sötét, erdei fatörzs-szín. A feketét jóformán sohasem használtam. Zsíros, vastag vonalat hagyott maga után.
Ez a színvilág tökéletes összhangban volt a korosztályomat nevelve szórakoztató szovjet rajzfilmek színeivel. Egyértelmű, körülhatárolt figurák világosan körvonalazott színfoltokkal. Nem voltak árnyalatok, illetve csak mintha nekik tizenkettes ceruzadobozuk lett volna: volt mindenből sötét és világos. A sötétbarna mókusok hasa jól elkerített világosbarna folt volt, az erdei tisztások sötétzöldjébe világoszöld folt ékelődött, ha oda sütött a nap. Nem voltak átmenetek, megingások, bizonytalanságok. A piros piros volt, a kék kék. Nem volt lila, sem rózsaszín.
Ha az ember rajzolt, a hatos dobozban gondolkodott. A ház sárga volt, zöld fűben állt, az ég kék, a háztető piros, a kémény, a kerítés, a fatörzs barna, a lomb zöld.
Soha, egész gyerekkoromban nem láttam sárga házat, és egyszer sem merült fel bennem, hogy úgy nézzek a körülöttem lévő házakra, hogy amit látok, azt a rajzolásra vonatkoztassam, vagy fordítva. A pesti házak sötétszürkék voltak, vagy megkínzott, meghatározhatatlan, hámló piszkosvörösek, szürkéssárgák, feketésbarnák. Az iskola sötétbarnás, égett vöröstéglás. A tetők szürke palák, vagy azonosíthatatlan színűre ázott sötét cserepek. Falun fehér házakat láttam, de a fehér összeférhetetlen volt a színezéssel.
Egymás után rajzoltam a piros tetős sárga házakat a zöld fűben, és még véletlenül sem ötlött fel bennem egyszer sem, hogy a ház a rajzon és a házak a József utcában valami módon egyképpen: házak. „A ház” sárga volt.
A hat szín rendszerbe fogta és irányította látásomat, és ezen keresztül nagymértékben a gondolkodásomat: egyértelmű, könnyen azonosítható volt így minden. Világos volt, mi zöld, mi piros. Semmi sem lehetett ez-is-az-is. Vagy-vagy. Rend volt.
Ugyanakkor nem lehetett kétséges, hogy ezek a színek a kissé póri létezés világához: a külvilághoz tartoznak. Az igaz kincs ugyanis, inkább megőrzésre és csodálatra, mint használatra, a piros és zöld tintaceruza volt. Egy körúti trafikos árulta ezeket, nem dobozban, hanem külön, darabonként. Már a külsejük is előkelő volt: nem egyszerű kerek rudacskák voltak, hanem minden oldalon lapokkal határoltak, és fényes lakkal bevontak. A színük nem e világi szín volt. A tintapiros a rózsaszín és a piros között, talán valami málna árnyalatú, a zöld pedig kékes, valamelyest elsötétített, elmélyített türkiz. Bársonyokat és selymeket idéztek, affektáltak és kifinomultak voltak. Vágyszínek, egy egészen más rendszer alkotóelemei, nem a külvilág lomb- és kerítésszínei.
A színek nagyon jól eligazítottak abban a világban, amelyik, mintegy a maga ábécéjének hat betűjeként, felajánlotta őket. Fegyelmeztek, eltérítettek az egyszerre több igazság gondolatának még az előrevetett árnyékától is. Mintegy utasításként mutatták meg, mi van, mi nincs. Az, hogy amire mint valóságra mutattak rá – a piros tetős sárga ház – nem volt a valóság része, fel sem tűnt. Valószínűleg mindannyian megértettük, hogy valóság az, amit annak neveznek. Ahogyan az amerikai gyerekeknek sem okoz gondot az ezzel pontosan ellentétes rendszer: a kreativitás nevében felajánlott, inkább a sportok és a fizikai gyakorlatok körébe tartozó színeskrétázás.
Az amerikai óvodák és elemi iskolák színes, rendetlen helyiségei a szabadság nevében rendetlenek, bármit szabad, hatalmas méretű csomagolópapírokat kennek össze a gyerekek a szivárvány minden színében és árnyalatában elérhető színes zsírkrétával, és minél nagyobb, mozgalmasabb és színesebb a végeredmény, annál kreatívabb a gyerek és a mű. Délután, a kreativitás órái után pedig az anya halkan az óvoda vagy az iskola elé gördül, és hazaviszi a gyereket a formára nyírott gyep közepén, formára nyírt fák és bokrok között álló házba, ahol a cipő az előszobában marad, és a kusza, áradó vonalak extázisa az ajtón kívül, egy más világban.
Nevelődünk.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
