Liget 1999/8 | Csajka Gábor Cyprian - NEM REGÉNYÁLDOZAT, CSAK REMÉNY, PÁNIKVERZIÓ (részletek)
1964. Tízéves voltam. Úttörővasutasnak jelölt minket az osztályfőnök. Ádámot és engem, a legjobb tanulókat. Nem voltunk barátok, rivalizáltunk, főképpen Klári miatt. Orvosi vizsgálatra kellett mennünk, beszerezni a szükséges leletpapírokat a vasutassághoz. Az orvos megmérte a vérnyomásomat, majd még egyszer és még egyszer. Valamit mondott az asszisztensnőnek. Suttogva. Berendelt másnapra, valamelyik szülőmmel. Anyámmal mentünk el. Vérnyomásmérések. Az orvos valamit mondott anyámnak, halkan, hogy ne halljam, mit, azután kiküldött a rendelőből. Otthon este anyám valamit mondott apámnak. Suttogva, hogy ne halljam, mit. Néhány nap múlva kórházba vittek.
Mindenféle vizsgálatok; kifejezéstelen ünnepélyeség, meg valami örömszerű rendeződés az orvosok arcán. Legalább négy orvos állt az ágyamnál, és maga a prof. Halkan, suttogva beszélgettek. A fiatal V. doktor időnként biztatóan rám kacsintott. Csak szórepeszek, mondatfoszlányok. Egyszer megkérdeztem V. doktort, hogy miért nem beszélnek előttem hangosan. Azt mondta, azért, mert okos gyerek vagyok, tudják, hogy orvos szeretnék lenni és sokat megértek abból, amit beszélnek, de persze a lényeget azt nem, ezért aztán csak fölöslegesen felizgatnám magam. Akkor én valami olyasmit kérdeztem, vagy inkább kértem tőle, hogy legalább a lényegről tudhassam, mi az. A lényeg az, hogy kétszáztíz per ötven a vérnyomásom, mondta V. doktor. A szisztolés érték kicsit magas, a diasztolés meg kicsit alacsony, mondta. Most azért jött, hogy a lábamon is megmérje a tenziómat. Mennyi, kérdeztem a mérések után. Kétszázharminc per hatvan, mondta V. doktor.
Ennyi nekem elég is volt egyelőre, a lényeget illetően. Ettől fogva, három éven át vadul mozaikoltam, illesztgettem a suttogásokból kihulló, kihallható ítéletszavakat. „Vitium cordis”. „Ilyet még nem láttam”. „Asszonyom, készüljön fel...”
Tornából – és éreztem, még valamiből – fölmentve. Megszoktam, hogy három lépcsőfok után kétszázas a pulzusom, megszoktam az állandó vérszagot az orromban, megszoktam, hogy nem hajolhatok le, mert széjjelpattan a fejem: ha valamit leejtek, lassan, nagyon lassan le kell guggolnom érte. Megszoktam a suttogásokat is.
Tudtam és nem tudtam, hogy a suttogások arról szólnak, hogy rövidesen meg fogok halni. Biztosat akartam tudni efelől. Három évig rettegtem a haláltól, de ezt a tartamot nem az óraketyegés, hanem a folytonosan érzett szívverésem szorozta, osztogatta...
... Eddig volt, hogy meghalsz, de most már az lesz, hogy nem halsz meg. Ezt mondta a Nagyi. Miért nem, kérdeztem tőle. Mert nem hagyom. Ezt mondta a Nagyi.
Nem haltam meg, kinőttem a kórt. Senki, az orvosok se tudták bizonyosan, hogy mitől és miért.
Amikor haldoklott a Nagyi, fogtam, simogattam a kezét. Vártam az eszméletét. Kérdeztem tőle, hogy fáj-e. De ő arra válaszolt, hogy fél-e!
Ne aggódj, nem félek tőle. Ezt mondta a Nagyi. Hallgattunk. Sokat szenvedtél, gyerekem... de azért csak jó legyél. Ezt mondta legutoljára.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
