A ló az ember barátja. Segítségükkel gázoltak át Európán már a vikingek, Ázsián a mongolok. Bizánci pletykák szerint, amelyeket állítólag maga Bíborbanszületett Konstantin terjesztett, őseink lóháton születtek, ott érte utol őket a halál: minden idők legjobb zsokéja. Az ősök minden ügyes-bajos dolgukat lóhátról intézték, beleértve talán a legintimebbeket is. Egybenőttek kis, szőrös paripáikkal – lehet, hogy ezeknek a reflexíjas, mokány kentauroknak vagyok a leszármazottja?!

Kétlem.

Noha anyai nagyapám a Vörös Csillag termelőszövetkezet lovászmestere volt, már hamvas gyermekként idegenkedtem az óriási bestiáktól. Hiába nógatott a környék apraja-nagyja, megelégedtem a monstrumok távolságtartó csodálatával; eszembe se jutott lóra ülni! Genetikailag nem tartoztam a szittya fajba, ereimben a jó szlávok földművelő vére csörgedezett.

Nagyapám egy szép nyári napon megelégelte életidegenségemet, és kihasználva szokásos elbambulásomat, felnyalábolt – azzal zsupsz, felpakolt a legjámborabb pej hátára, kezembe nyomott valami madzagfélét, majd rám parancsolt, hogy ütögessem meg a ló oldalát. Miután látta, hogy a felszólítás semmi eredményre nem vezet – az a tejfölszőke kislegény csak kuporog odafent, megtagadva minden egykori kapcsolatot Hunor és Magor vágtázó népével –, szíjjal rácsapott az állatra, az pedig méltóságteljesen kiügetett az istállóból. Én csak az ajtófélfáig jutottam. Elfelejtettem ugyanis behúzni a nyakam. Az iszonyúnak érzett sebességtől a lélegzetem is elállt, és homlokommal a fának ütköztem. Se kép, se hang többé.

Tíz méter után véget ért lovaskalandom.

Mindez dokumentumfilm élességgel jelent meg előttem, amikor fülembe jutott, mi vár családunk legifjabb, talán legígéretesebb tagjára, aki jelenleg a hetedik osztályt végezte. Ha igaz a szóbeszéd (ezúttal biztosan nem a Bíborbanszületett keze van a dologban), erjesztett kancatejen és nyereg alatt puhított lóhúson nevelkedett kormányunk kötelezővé tenné az iskolákban a lovasoktatást. Az államtitkár kifejtette: „Ezt fokozatosan lehet megvalósítani, akkor, ha az iskolák a közelükben lévő szövetségi tagokkal, lótenyésztőkkel,[sic!] vagy lovassporttal foglalkozó egyesületekkel szerződést kötnek, és a délutáni testnevelésórák [miért épp’ délután lennének a testnevelésórák?] egy részét a lovardában töltik el.”

Szerintem ez kevés. Feltétlenül bevonnám az össznemzeti konzultációba a lovakat is – ugyanígy csatlakozhatnának az új vérszerződéshez a tarsoly-, nemez-, íj-, süvegkészítő céhek is. Lelki szemem előtt megjelenik annak a szemüveges, rövidnadrágos kisfiúnak az arca, akit nagyapja erőnek erejével felrakott az istálló legbékésebb állatára, és aki azután a nyári szünet befejező heteit a vidéki kórházban töltötte.

Elnézem a mai, monitorfényben sütkérező, gigabájt-vitaminnal töltekező, klaviatúrára kapatott nemzedéket – nemhogy a lovaktól, mindentől idegenkedik, ami a mozgásnak akárcsak szinonimája, és hétvégenként az unatkozom szó rokon értelmű kifejezéseivel rója teli a Facebook üzenőfalat… Magam elé festem a nemzeti lovasstratégia célközönségét, és összefacsarodik a szívem. Számukra a fenyegető veszélyt nem az egyszeri istálló ajtófélfája jelenti, hanem a jelenlegi, róluk tudomást sem vevő oktatáspolitika.

(fotó | 500px.com)

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban