MENEKÜLTEK

A debreceni tábor sokban eltért a másik kettőtől. Már a mérete miatt is. Hatalmas területen feküdt, katonai jellege fojtogatóbb. Egykori szovjet laktanya, magas fallal, szögesdróttal. Jobb felől két-háromemeletes panelépületek, bal felől elnyúló, földszintes panelház. A terület bal oldali végén ebédlő. Mellette, egyemeletes házban pszichátriai betegeket tartottak zárt osztályon. Szorongató volt látni, amint libasorban, őrizettel kísérik őket ebédhez.

Az osztályterem, ahol tanítottam, a tábor területének jobb oldali végén, az irodaépülettel szemben volt. Kiírtam minden héten, mikor tartok órát. Alig-alig jött valaki. Senkihez nem jutott el a hír. Vagy ha eljutott – egy hét alatt minden feledésbe ment. Előzetes megbeszéléseinket csak néhányan tartották be, ők voltak a kivételek.

Nagyon sok országból érkeztek ide a tábor lakói. Volt, aki hat éve lakott itt. Újra meg újra állandó letelepedési engedélyt kért – de soha nem kapott. Maradhatott – nem tudom, miért, milyen indokkal, de mindig meghosszabbították az ideiglenes tartózkodási engedélyét.

Az ötven körüli iráni férfi ki-kijárt a tábor környékére, naponta néhány órát dolgozott egy közeli zöldségkereskedőnél. Magyarul csak a legszükségesebbeket tudta, angolul még annyit sem. Nem tudott sem írni, sem olvasni. Arca rendezett, kreol bőrű, inkább szép, mint durva. Azt mesélte, mindig meg akarta tanulni a betűvetést, olvasást. Csak valahogy soha nem sikerült. Hittem neki. Elmagyaráztam a hangzókat, megtanítottam az ábécét, megbeszéltük: rendszeresen jön majd órára. Néhányszor még megjelent, aztán hónapokra eltűnt, hogy idővel úgy bukkanjon föl, mintha korábban mi sem történt volna. Kezdhettük elölről.

A debreceni táborban értettem meg, hogy elhagyhatja valaki szülőhazáját kalandvágyból is, vagy egyszerűen azért, nehogy lecsukják. Egy bűnöző is lehet menekült.

A két arab tolmácsnő, akikkel együtt utaztam, megkért, hogy tartsak velük, látogassunk meg valakit. Korábban nem jártam a házakban, ahol a menekültek laktak. Ez volt az első és utolsó alkalom. A szoba az emeleten volt. Keskeny folyosóról nyílt, közvetlenül a lépcsőfeljárónál. A folyosó dermesztően barátságtalan. Kopár falak. Zuhanyozó, mellékhelység a folyosó végén. Neonvilágítás. A szoba óriás magasságú, vakolatlan betonfalainak négyzetében ketten laktak.

Két harminc körüli férfi. A nagy alapterületű lakótérben két ágy, két szék árválkodott. Az ágyakon szürke pokrócok, mint a katonaságnál. A két férfi intenzív mesélésbe kezdett. Az volt a benyomásom, hogy túljátsszák a szerepüket. Olyan sebességgel öntötték nyakon szövegükkel a két tolmácsot, mintha meg akarnák gátolni, hogy a lélegzetvételnyi szünetben kellemetlen kérdés hangozzék el. A tolmácsok meghallgatták őket, aztán csendben beszélgettek velük. Nekem nem fordítottak semmit, hiszen csak megfigyelőként voltam ott. Az érzékek ilyenkor fölerősödnek. Az egyik fiú kipirult, szemében az önigazolás furcsa vibrálása, kajánság fénylett. Mintha részeg volna. A másik is túl gyorsan, lehengerlően beszélt.

A beszélgetés azzal zárult: mit kell tenniük, hogy helyzetük hivatalosan rendeződjék. Mindent megígértek. A magyar nyelvóra is szóba került. Jönnek, hogyne jönnének! Budapesten is adhatok nekik órát, ott is találkozhatunk. Kijöttünk. A tolmácsok egyike odasúgta: „Mindkettő szélhámos.” „Miből gondolod?” – kérdeztem. „Az akcentusukból. Nem annak a környéknek a nyelvét beszélik, ahonnét állítólag elmenekültek. Mese az egész. Egy szavukat sem hittem.”

A tolmácsnak igaza lett. Mindkét fiú eltűnt a tárgyalásuk előtti éjszakán.

(illusztráció: Bálint Endre | Tárgyaim)

További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.