Liget 1994/8 | Szilágyi Ákos - JOBBOLDAL, HOL VAGY? (részlet)
„Mi volt az a ‚jobboldaliság’, amely Magyarország vesztét okozta? Valamilyen hit, hétszer szent elv, tételes meggyőződés? Nem, más volt.
Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár ránk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagyrésze megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ‚jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint ‚keresztény magyar ember’ előjogokkal élhet a világban; egyszerűen azért, mert ‚keresztény magyar úri ember’, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ‚keresztény-magyar‘ vagy ‚úriember’, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó-birtokot, potya nyaralást a Gallyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a ‚jobboldaliság’ igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt: de szíve mélyén örökké visszasírja a ‚jobboldali, keresztény, nemzeti‘ világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett ‚előkelő közhivatalnok’-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.“
(Márai Sándor: Napló 1943–1944, Révai, 1945. 501–503. l.)
1994 májusában olvasom ezeket a sorokat, két választási forduló között. Márai 1944-es naplójában, amit találomra emelek le a polcról, afféle munka utáni, tűnődő-szemlélődő lapozgatásra ezen a kora nyári alkonyon. S habár tudván tudom, hogy nincs „találomra“, nincs „véletlen“ akkor, ha egy könyv sorai hirtelen beszédessé válnak, mint mindig, most is ámulattal tölt el, hogy az évtizedekkel ezelőtt, a második világháború végén leírt sorok úgy találnak rám, mintha az épp akkor negyvennégy éves Márai egyenesen ide és nekem címezte volna, aki 1994-ben vagyok negyvennégy, és egy – szerencsére csak – pártpolitikai összeomlás tanúja. Mert igen, hihetetlen bár, de 1994-ben is erről van szó, s még csak nem is mutatis mutandis. Ezt a jobboldaliságot böfögte vissza 1991-ben a „rendszerváltástól“ felfordult magyar politikai gyomor – jobb híján, és ez bukott meg, ez tűnt le – azt hiszem, végleg – a történelmi színről, akarom mondani: foszlott szét a politikai levegőégben – 1994 májusában. Ez a jobboldaliság az, s nem más, amiről kiderült, hogy a magyar társadalomnak nem kell, ez az, amivel szemben a társadalom többsége a baloldalra – mai liberálisokra és szocialistákra – szavazott, jóllehet egyáltalán nem lett ettől baloldali...
...Politikai szempontból egyetlen értelme lehet annak, hogy valaki magyar vagy nem magyar, mégpedig az, hogy a magyar állam polgára-e vagy sem, tehát mindenki mással egyenrangú és egyenjogú tagja egy politikai közösségnek, az őt megillető jogokkal és a rárótt kötelességekkel. Egyedül ebben a vonatkozásban és egyedül ettől az állammá konstituálódott politikai közösségtől fogadható vagy tűrhető el, hogy magyarként, németként, románként stb. azonosítsa az autonóm individuumot, föltéve, hogy ennek a politikai közösségnek tagja akar vagy kénytelen lenni a nemzetállamok és nemzetgazdaságok korában. De senkitől és semmitől nem tűrhető el, hogy bármilyen – szellemi, vallási, erkölcsi, politikai, biológiai – kritérium szerint bárkit is „magyarként“ azonosítson, azon az alapon, hogy ő maga – akár egyetlen személy, akár egy párt, akár valamilyen kulturális csoport – így azonosítja magát és nem másként.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
fotó | Ács Irén (Visszaszámlálás, 1998)
