Tudom, Drugics,
bizonyos értelemben ez a verses irományom,
mert publicisztikának szánom,
lehetetlen,
ahogy húsz évre visszaréved és szerzője
kihűlt lábnyomod fölmelegedésén mélázva elveti a kockát,
mikor elvet és tárgyias valót, most is mint akkor,
összevetve, válaszol néma üzenetedre,
és azt írja: nem!
Te már nem vagy időszerű, mert valóra váltál.

Rejtő Jenő mesehőseként báván debütáltál
’91-ben
a mindennapi, társadalmi realitásban
(emlékszel, a Magyar Hírlapban szövegeltünk erről,
a Városmajor utcai Vakegér volt képzelt törzshelyünk,
Troppauer Hümér költő a társunk, és meg-megfeszült,
vibrált az egész,
mikor Pepita Oféliával lejtett táncot
a volt állami hóhér, Schwachta Szókratész),
vagyis abszurd meséd átváltozása,
a nemzeti bornírt akkori kezdetei, mint másolatok és jóslatok,
miközben beleborzongtunk már, még röhögtettek.
Most nem.
Mind kibontakoztak és ugyabbul.
Kín dúl szerte.
Képernyőre fagy szövegem.
Publicisztikálni másként kellene.
Nem tudom, hogyan lehetne ellene menni
a mindenkor és mindenhol Ugyanannak,
ennek a soha nem volt még mai Másnak,
Vadonatújnak, nem tudom,
csak sorolom:
nem nosztalgiázni, nem bemenni és nem kiállni,
alkatrésznek kritikusként sem lenni.
Nincs mit kinevetni, a vicces is más.
Emlékszem, az ötlet hallatán milyen
buzgón vidultunk ’89-ben,
hogy B. Mari meg akarta alapítani
a Magyar Lepkeelengedők Pártját,
(az MLP-t, igen!),
s volt erőnk vigyorogva beszállni, ez tökéletes,
ha megoldható, hogy az elengedéshez
a megfogásra szükség ne legyen.
Hát az ilyesféle humorizálásnak vége,
ma már
a paradoxonok helyén is nyílt állítások fénye
cikázik:
kijelentésre kijelentés,
így van, így nincs, a kérdés sem igaz
és akármi megtörténhet, holnap,
egy óra múlva, vagy a következő
percben.

az illusztráció a szerző festménye  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban