ELKÉPZELEM, 1899 őszén Tolsztoj sokat betegeskedik. A Feltámadás utolsó fejezeteit írja, elakad, nekilendül, újra megtorpan, aztán örömmel jegyzi naplójába, hogy „jó és fontos jelenetek születtek“. A világirodalom legáhítatosabb és legkétségbeesettebb „jelenetei“ ezek. Az íróra, s különösen az író szellemi ábrázatára oly sok mindenben hasonlító főhős, Dmitrij Ivanovics Nyehljudov herceg bírósági esküdt egy gyilkossági per tárgyalásán, s szinte véletlenül szembesül saját vétke következményeivel.
Nemcsak az elcsábított, megejtett és elhagyott Katyusa zülléséért érez, méltán, bűntudatot, hanem egész közönséges, szokványos életviteléért. Nyehljudov a maga megvilágosodása után nagy erővel-elszántsággal igyekszik „feltámadni“ és erkölcsileg feltámasztani Katyusát. A feltámadás-sóvárgás nem lehet önös és lehatárolt – a 19. században is megkülönböztethető volt a diktatórikus ambícióktól, az ilyen-olyan érvényesülési dühtől –, csakhogy a szabadság-szenvedély mindig falaknak csapódik. Aki komolyan veszi önmaga feltámadásának igényét, környezetét is feltámasztaná. Átalakítaná a világot, és egyszerre szenved a megtapasztaltaktól meg a saját tehetetlenségétől.
„Háború, ítéletek, kivégzések, munkások elnyomása, prostitúció... mindez elkerülhetetlen következménye és feltétele annak a pogány életformának, amelyben élünk, és egyvalamit vagy akár többet lehetetlen belőle megváltoztatni. Mit tegyünk hát? – faggatja magát a hetvenegy esztendős Tolsztoj azon az őszön a naplójában. – Változtassuk meg ennek az életnek a rendszerét, azt, amin alapul“ – javasolja, de tudja, hogy a hangzatos felszólítás elégtelen. „Hogyan?“ – kérdezi, és könnyű meghallani a törékeny, vékony öregember hangjában az önmagával szembeni ingerültséget... Hogyan?... hogyan? Hát mit csináljon? Nem mehet neki egy birodalomnak! Pedig újra és újra nekimegy. „...először is nem veszünk részt működésében, mindabban, ami támogatja: a katonáskodásban, a bíróságok munkájában, adószedésben, hamis tanításban...“ A kérdés kérdést generál: miként lehet nem résztvenni?
Nyehljudov villámszerű felismerése után módszeresen végigjárja a hamis előítéletekbe gubózott, korrupt, közönyös vagy kegyetlen köztisztviselők seregét. E világi pokoljárása nagyon is praktikus: ki akarja szabadítani Katyusát, felmentetni a kényszermunka alól. Elég becsületes és okos ahhoz, hogy tudja, bírók és elöljárók csak a hercegi címe és vagyona miatt állnak szóba vele, ezek híján még meg sem látogathatná Katyusát a börtönben. És tapasztalja, hogy aki gyanút fog, megérti vagy csak megneszeli az ő „különös“, társadalmi helyzetének nem megfelelő kritikusságát és világváltoztató hitét, annak jóindulatát sem remélheti többé. De nem is a maga üdvözülése a tét. Ha ő nem képes elég hajlékonyan intézkedni, annak is Kátya lesz a kárvallottja.
Nyehljudov maga mögött hagyja kényelmes életét, elkíséri a rabokat Szibéria felé, egyszerre átéli helyzetüket és megmarad kiváltságos kívülállónak. Újra és újra rádöbben, hogy még a valódi bűnözők bűnei is következmények. Az egyik fogolyszálláson olyan szűkös a hely, hogy a priccseken, a priccsek alatt, mellett, a járatokban is fekszenek. Hárman végképp nem találnak helyet, kiszorulnak a folyosóra, lefekszenek a pitvarban, a bűzlő, eresztékeiben csorgó ürülékes csöbör tövében. Az egyik gyerek. Nyehljudov nem tudja aztán elhessenteni a képet: a kisfiút, „aki a fegyenc lábán aludta édes álmát“. „Én vagyok-e őrült – gyötrődik –, hogy olyasmit látok, amit mások nem látnak, vagy pedig azok az őrültek, akik véghezviszik azt, amit látok?“
Tolsztoj és hőse nem idealizálja a rabokat – annál rémisztőbb a vicsorgó valóság: még a tajgába szökött, társát meggyilkoló és húsával táplálkozó fegyenc sem rosszabb ember, mint elítélői és kínzói... „az emberevés nem a tajgában kezdődik, hanem a minisztériumokban, az ügyosztályokban és bizottságokban – a tajgában csupán végződik“.
Akinek nem hatja át minden tettét és véleményét a mély meggyőződés, hogy csakugyan minden ember egyenlő, szükségképp hazudik. Nincs hite, ájtatossága legfeljebb kelendő – manapság kivált kelendő – árucikk.
Persze Nyehljudovra is rá-rátör a szörnyű fáradtság, csakhogy a reménytelenség tudatát nem használja alibinek; kétségtelen, el-elakad, aztán nekilendül – a feltámadás sóvárgása már csak ilyen.
(illusztráció: Ország Lili | Őr palota előtt)
A sorozat további részei | Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
