16. RÉSZ
A másik Toland fáradtan lépett be a lakás ajtaján. Csupa ismerős szag és fény fogadta. Nyaralásból hazatérteket csapja arcon így a lefojtott, elhasznált levegő. A légmozgás hiánya. Az elhúzott függönyökön át szivárgó félhomály. De Tolandnak ez csak egy pillanatig segített, hogy ne érezze nagyon idegennek magát a díszletek között. Nem nyitott ablakot, nem kapcsolta be a tévét, nem hívott fel senkit. Lepakolt a konyhában, aztán betántorgott a szobába. Elővette a frissen vásárolt klaviatúrát, csatlakoztatta a számítógéphez. Amíg a rendszer magához tért a szokásos túlhangosított dallammal, összekotorva a szükséges programokat elektronikus elméjében, hátradőlt a kényelmetlen széken. Végre nem kell gondolni semmire. Nem az előkészületek, hanem a megőrző semmittevés pillanata.
Szemébe vigyorgott a monitor, és rövid, szakszerű mozdulatokkal létrehozta az új e-mail címét, a toland@freemail.hu-t. Kész volt. Írt egy rövid üzenetet Bolingbroke-nak. „Ne félj! Végünk van. Vacsora a hűtőben.” Hoppá, a vacsora! Kisietett a konyhába, kivette a szatyorból a húst, a zöldségeket, elmosta az edényeket. Átgondolta, mit is csinálhatna. Ha hús van, nem menekülhet az egyszerű megoldások felé. Bundáskenyér, terjberizs, rántotta nem jön szóba. És a fasírozott? Nos igen, a darált hús és az apróra vágott hagyma találkozása a megfeketedett zsírral szentelt sütőben. Fűszerek? Nincs olyan üres konyha, ahol ne volnának. A másik Toland megint kapott pár percet, amelyet a történeten kívül tölthetett. A fasírt elkészítése misztérium, generációkon átívelő, bevett mozdulatok sora, amit ő és mindenki más ugyanúgy ismétel, amióta létezik a szövetség, a fasírtkészítők confraternitása. A jénai tál végre a felhevített sütőben pihent.
A másik Toland kinyitotta a hűtőt. Mit talált ott? Egy a fasírtkészítéssel azonos korú civilizáció emlékanyagát. Néhány Ráma margarin roncsot, tejes flakont, aminek csak az alján lötyögött tej. Barna, felkunkorodó sonkát, papírba csomagolva. Teavaj kőkockáját. Megkeményedett sajtot, laposra préselt pritaminos dobozt, kolbászvéget, régi élesztőket. Ezek semmihez sem hasonlítható jó illatát. Két sört. Toland miközben kíváncsian szemrevételezte mindezeket, megéhezett. A fasírt még nem készült el, de nem bánta. A hűtőszagú lánc legalsó fokára hágott, és megette a sonkát pritaminnal, aztán elrágcsálta a sajtot, és megitta a két sört. Az üvegeket a szemétbe dobta, majd elérkezettnek látta az időt, hogy lekapcsolja a sütőt.
Diadalmasan nézett körbe, elégedetten sétált végig a lakáson. Mit kellene még tennie? A postaláda kulcsát áttette a telefon egyik oldaláról a másikra, majd megnézte magát a tükörben. Nem alaposan, csak úgy, ahogy mindenki más is, ha tükör elé kerül. Ekkor zajt hallott a folyosóról. Úristen! Valaki jön! Nekem még a pályaudvaron kéne lennem! Mit tud Shaftesbury? Mit tud Cherbury? Nem menekülni kell, hanem megmenteni, amit lehet. A spájz, persze a spájz. Amatőrök menedéke. Itt a hűtő nekünk, örök veszteseknek.
