Tegnap
vagy tegnapelőtt született
vagy két éve
(öt is van már, nem tudom),
festett vagy rajzolt, aprólékosan eszkábált
kézműveim némelyikét
vadul
tépem körül vagy keresztül-kasul,
körmeim közül nem menekül, ha nekiesem,
egy sem;

hasogatom föl, formálom át,
ragasztom újra össze, jössz te, lássalak,
rejtőző alak,
csalogatom is, legyél (képregény akár),
gyertek mind, mozduljatok már,
kajla tépelgők, rögtönzött jajgatások,
botolgó kollázsaim.
Próbálok mögéjük kerülni, bőrük alá nézni.
Szeretném valahogy megérteni,
melyik mire jó és mit jelent
az egész?
Miféle mohó retorzió vagy beismerés
pánikban: formakeresés
hajt, önagresszió-e vagy micsoda,
hogy újszülötteimet is tovább tépem?
A képen én a tépett létet látom éppen,
magamat (így vagyok benne),
ezt, most, itt.
Ilyen.
Partra sodorta a tépésvégtelen.

az illusztráció a szerző festménye  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban