Kedves Öcsémuram!
Hogy rosszabbnál rosszabb híreket hallani a Felkelő Nap Országából, sokat gondolok Kedre. Reménylem, nem éppen arra vette útját, hol Magna Materünk, a Nagy Természet megúnván fiai hetvenkedését, egyetlen vállrándítással városokat tett földdel egyenlővé, vizet, tüzet, gyilkos sugárokat hordó szeleket zúdítva Asiánk peremére, nem figyelmezve arra, hogy haragjában ártatlanokat veszejt el, vagy sújt gyásszal, szenvedéssel.
Szívem sajdul belé, midőn látom leomlott házaikat, harmonikává gyűrt útjaikat, égnek meredő hídjaikat, s a kies óceáni partokat, hol roncsok és tetemek hekatombáját hagyta hátra a tengerár, de ez még nem minden: a kiolthatatlan máglyák mélyén lesben lapul és alattomban készül lecsapni rájuk a lassú halál, pedig már ezerek élete lett semmivé így is egyetlen minutum alatt.
Miolta csak hallottam rólok, erős sympathiával levék e nép irányában, mely legnagyobb abban: elfogadni a változtathatatlant, de mindent megtenni azért, hogy változtassanak a változtathatón. Művészetük s ama törekvésük, hogy mindenhová kerteket ültessenek – megbocsájtja Ked nékem, öregasszonynak, ha kimondom: még a nagyvárosok illemhelyeinek előterébe is –, és azon képességük, hogy a dolgok színe mögé lássanak, mindig magával ragadott.
Midőn pedig Budavárában vernissage-t rendezének a három legnagyobb japáni mester xilographiáiból, képes voltam másfélszáz mérföldet oda és ugyanannyit visszautazni, hogy megnézhessem a Fuji 36 látképét, a Tókaidó ötvenhárom postaállomását és a tükörben fésülködő kimonós szépségeket, Hokusai, Hiroshige és Utamaro remekeit. Mindezen metszetek itthoni kis bibliothekám könyveiben is láthatók, mégis viselém a törődést inkább, csakhogy e héroszok érintését őriző mívek közelében lehessek. Mindhárman órjások valának, legnagyobbra mégis Hokusait tartja a művészettörténelem. És nem csupán a publikum, hanem a tudományok mívelői is foglalkoznak ama mívével, melyet Ked is ismer. A Kanagawai nagy hullám címűre gondolok, amelyen égre csap a tenger, s máig vitatják hogy miféle természeti jelenséget vésett fába a geniális képíró, ki száztíz évre tervezte életét, hogy a rajzolásban elérhesse az isteni tökélyt.
Sokak szerint tsunami, szökőár az, mi elnyelni látszik a Fuji Jama távoli, hófödte kúpját. Mások állítják, hogy csak egy közeli, a perspektíva okán hatalmasnak látszó átbukó hullám, s a taraj habfodori – melyek teljességgel hiányoznak a tsunaminál – a fraktálgeometria egy jelenségét ábrázolják (amint a világot beszövő láthatatlan hálón egy webnaplónak nevezett irományban olvastam a minap. E blog – mert így is tituláltatnak ezen írásmívek – igazi nemzetközi képződmény: magyar tudós írja Japánról spanyol cím alatt.)
A vitatkozás merő szócséplés. Hokusai mester nem tsunamit és nem is átbukó hullámot vésett az engedelmes fába; a természet leglényegét próbálta megragadni, és az egyetlen lehetséges emberi viselkedést: belesimulva, hozzá idomulva használni fel erejét, mint tevék azt a gerincén sikló csolnakok.
Japán bizton kiheveri majd e szörnyű csapást, ahogyan eddigelé is ez történt véle minden katastropha után. Beforr a seb, mely a föld kérgén szakadt, hűl a máglya tüze, a holtak szelleme pedig visszajár erősítni az élőket, kik nem elhagyják a bajban a hazát – a távollévők is hazatérnek pénzüket hozva –, hanem szebb városokat emelnek és zöldebb kerteket ültetnek a romokon. És talán fontolóra veszik – ők is és mások is – a Fukushima által közvetített izenetet: nem szabad tovább a tűzzel játszani.
Ezekben bizakodva öleli Öcsémuramat atyafiságos szeretettel
Édes Nénje
(illusztráció: Hokusai | A Kanagawai nagy hullám)
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
