Franz Kafka „képzeléseit“ könnyű és ugyancsak nehéz elképzelni, mert ő mindig úgy jeleníti meg hőseit – és szereplő elbeszélőként önmagát –, hogy elképzelik, ami történik. A groteszk-abszurd látomásokat a hétköznapi, hangsúlyozottan közönséges elemek reális, részletező ábrázolása teszi még groteszkebbé és még abszurdabbá. Az író mozdulatát, hökkent-csodálkozó tekintetét követve az olvasó is csak különösnek láthatja így a különlegesség nélküli tárgyakat: gombot, kilincset, tollat, esernyőt... hát még az embereket!
Például Gogol is teljesen jellegtelennek mutatja be A holt lelkek szélhámos főhősét – Csicsikov nem magas, nem alacsony, nem kövér, nem sovány, s még seregnyi ismertetőjeggyel nem dicsekedhet –, ezzel is erősítve tapasztalatunkat, hogy a legképtelenebb ötlettel kufárkodók, a nagyszabású és a piti aljasok karrierjéhez semmiféle tulajdonság nem szükséges, még eszesség sem.
Kafka is hasonló következtetéshez juttat, de egészen más módszerrel és szemlélettel. Igaz, legszürkébb figuráival történnek meg a legfantasztikusabb események – s valóban: csupán megtörténnek. A halálos ítélettel végződő per éppúgy, mint az óriás féreggé változás; és persze a legkevésbé felkészültek keverednek a legfurcsább kalandokba. Ők eleve nem érthetik, miféle események szereplői.
Mikor Kafka – novellában, naplóban, levélben – egyes szám első személyben szól, és önnön valóságát, pontosabban a saját valóságának képzetét rögzíti, merőben másféle „nem értést“ ír le. És megfordítja a képletet. A tulajdonságok nélküli ember rendkívüli története helyett a jobbára történet nélküli, különösen érzékeny és okos ember ámul rá valamire – a semmire, a létezésre, az élet viselhetőségére-elviselhetetlenségére.
Huszonegy esztendősen írt levelében mesél egy délutáni ébredéséről. Még alig volt magánál, alig érezhette bizonyossággal, hogy él, mikor anyja hangját hallotta az erkélyről, valakitől azt kérdezte, mit csinál, s egy nő felelt a kertből: „ozsonnázom a zöldben“. „Én pedig elámultam – teszi hozzá Kafka –, micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet“. Szinte ugyanez a képzelés és ámulat, a rengeteg apró „dologgal“ földhöz kötött lebegés élménye tér vissza a néhány esztendővel későbbi Az utas című karcolatban. Az utas persze maga az író, és minden áttétel, sőt, látszólag írói eszköz nélkül villantja a jelenetet (ezt is Tandori Dezső fordításában idézhetem):
„Állok a villamos peronján, és tökéletesen elbizonytalanodom, mi is a helyem ezen a világon, ebben a városban, családom körében“... A megállóhoz közeledő villamosról egy lány készülődik leszállni – olyan „élesen“ látja és láttatja, képzeli és képzelteti, mintha érintette, s mi, olvasók is érintettük volna. A kellékek kényszeres elsorolása – a fekete ruhától és a fehér gallér apró szemű csipkéitől a jobb fülkagylóig – késleltető. A kijelentések egyáltalán nem szaggatottak – az olvasóra nyomban átragad a légzési nehézség: mintha az egészséges és természetes kilégzés helyett jönne még újabb és újabb megállapítás a tökéletesen ismeretlen és idegen lányról. Végül is a létbizonytalanság nem „fokozható“, nem is „súlyosbítható“, vélhetően se közép-, se felsőfokokkal nem lehet rémületesebbnek mutatni. A furcsa kérdés azonban, amit suta megkapaszkodási kísérletnek is látok-hallok, némileg mégiscsak megtölti a teret: „Azt kérdezem magamtól akkor: hogyan lehetséges, hogy ő nem csodálkozik magán, hogy a szája nem nyílik ki, és nem mond efféléket?“
(illusztráció: Ország Lili | Aranymadár)
A sorozat további részei | Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
