Olvad… Így kapja vissza lényegét.
Fölissza most a tó jegét.
Fölissza és lassan azzal telik.
Fényes jelekkel így építkezik.
A jég alól most olvad múlt nyaram.
Gyertyás prizmák közt hangtalan
épül s mint mélyre-süllyedt csónakot
emelgetik a duzzadó habok.
Helyem kitöltve… Szobrokkal teli.
Nőnek a mélység kékjei.
(illusztráció: Egry József | Aranykapu)
(A vers és a jegyzet megjelent a 'Vigyél át, révészem' című antológiában | Liget, 2011)
Épül, építkezik – ezek a kulcsszavak. Összeáll egy nyár emléke, a tó képe, és közben maga a vers is, hogy végül minden, ami addig épült, a mélységet növessze tovább. A rövidke mű a közepéig mondatról mondatra úgy építi magát, hogy visszamenőleg valamennyi megkérdőjelezi az előző jelentését. Olvad... – indul a vers. Semmi meglepő; tömör, mint egy időjárás-jelentés. Nincs hiányérzetünk, ahogy az esik vagy havazik szó, ez is önmagában teljes. A második mondat azonban már alanyt követel: a tó az, gondoljuk, a cím alapján. Azután elbizonytalanodunk: a következő sor trükkös szerkezetének köszönhetően kétértelmű, nem tudni, a tó issza föl jegét, vagy valami más a tó jegét, ami már a vers elején (a jéggel együtt?) olvadt. A folytatás sem ad választ, a fényes jelek azonban a töredező jégdarabok képét láttatják, ahogyan majd a gyertyás prizmák is – addigra azonban elszakadunk a konkrét képtől, mert megkaptuk az első mondatot egyértelmű alannyal. Egy elsüllyedt nyár van olvadóban, melyet eddig hozzáférhetetlenné temetett, színtelenné fagyasztott a jég. A megfagyott nyár oximoronja rengeteg asszociációt emel be a versbe, s ezek hirtelen áradni, ömleni, hullámozni kezdenek. Mindannyiunknak vannak eltemetett nyarai, melyek zárványként rejtik, amire nem akarunk emlékezni. Túl fájdalmas, ami történt (vagy ami nem történt meg), de talán csak az fáj, hogy már nem lehetünk azok, akik egykor voltunk. Magunk sem tudjuk, mert csupán az emlék emléke maradt. Mégis bennünk rejtőzik, ha akarjuk, ha nem, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. De néha elég annyi, hogy jön a tavasz – és minden megmozdul, átrendeződik. Nem teszünk semmit, nálunk nagyobb erő dolgozik. Visszajön egy-egy szín, az emlék néhány foszlánya, majd eltűnik, fel-felbukkan, és tehetetlenek vagyunk. Mire ismét ránézünk, és meglátjuk, mi maradt belőle, már újra mozdulatlanságba dermed. Darabjai megtalálták a helyüket. Nem kavar föl a látvány, nem hat jobban, mint egy múzeumi kirándulás, még ha saját életünk panoptikumának egykor fontosnak hitt figuráit, pózait is látjuk. De itt már nekünk, élőknek, akiket új nyarak várnak, nincs helyünk. Az alakokat kékre festi, kontúrjaikat elmossa a víz. Szoborcsarnokunk egyre lejjebb süllyed, a kollektív tudattalan feneketlen tavának szobrai közé.
POLGÁR TERÉZ ESZTER
