– Nagyon szép. Mi ez?
– Sosztakovics. Második keringő – felete a kipirult arcú férfi, és megigazította a kottát.
Csakugyan nagyon szép volt. Másnap is meghallgattam számítógépről, szimfonikus zenekar előadásában, de az már nem volt ugyanolyan. Merthogy először utcazenészektől hallottam az aluljáróban, a Ferenciek terén. Ketten voltak: a kipirult arcú férfi csellón, a gyönyörű, fiatal lány pedig hegedűn játszott, ahogy az utcán szokás, szimplán, nem is épp hibátlanul, mégis valahogy egy csapásra minden megváltozott odalent. A neonfénytől piszkos aluljáró elvesztette minden közönségességét: festői szcénának tetszett, különös bálteremnek, ahol a sietős gyalogosok, kik addig szorosra húzták magukon gondokkal bélelt nagykabátjukat, most önkéntelenül is egyszerre léptek, egy senki által el nem tervezett koreográfia résztvevőiként.
Két idős asszony sokáig állt a zenészek előtt megbűvölten, ráncos arcukon valami késő őszi mosollyal, miközben lábuk finoman aprózta a keringő lépéseit. A legmegdöbbentőbb azonban nem ez volt, hanem a sarokban heverő hajléktalan. Pár nappal azelőtt lefegyverző őszinteséggel szólított meg, miközben pénzt tarhált: „Egy pár forinttal segítsen ki, főnök – italra kéne, nem családi házra”. Nyilvánvalóan igazat mondott, mert fejét csaknem látható glóriaként fogta körbe a pálinkaszag. Adtam neki, mire a mellette gunnyasztó sértődötten reklamált, és kis híján hajbakaptak a pénzen. Most viszont föltápászkodott, és határozott léptekkel a zenészek felé indult. Azt hittem, kikéri majd magának az üzletmenet megakasztását – mivel a keringő kezdete óta inkább a nyitott hegedűtokba hulltak az érmék –, de nem: esetlen mozdulattal, amelyen látszott, hogy nem szokott hozzá, vagy talán még életében nem volt alkalma gyakorolni, a markában szorongatott pénzt a muzsikusok elé szórta. Minden feszélyezettsége ellenére nagyúri gesztus volt ez, csaknem pazarló: nem is a zenészeknek szólt, hanem egyenesen az örökké mosolytalan Sosztakovicsnak. A keringő három percre ugyanis megszüntette a begyakorolt, és kasztos rituálévá merevült relációt koldus és járókelő, megvetettek és rátartiak, szükség és fölösleg között, és ehhez a keringő nyugodt hullámzása kellett, mert az túl volt az aluljárók népének a mindennapok hordalékán tenyésző életén éppúgy, ahogy a sietősek megfontolt elutasításán is. Három, három és fél perc. Aztán mindenki játszotta tovább a maga hangszerek nélküli, megszokott és monoton zenéjét, amit senki más nem hall.
(illusztráció: Vajda Júlia | Kompozíció)
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
