Ez egy nagyon egyszerű történet.
Komolytalan szemvillanás, összekacsintás az első, utamba kerülő ismerőssel, akinek szemében az enyémhez hasonló meglepett kíváncsiság ül. Mi még mindig várunk valamire… valami csodára (ami természetesen szintén egyszerű)… mi, akik csak megyünk, mendegélünk az úton anélkül, hogy esélyünk volna az igazi találkozásra. Ha mégis megtörténik (megtörténne), az út szinte szárba szökken; valami ilyesmi.
Elmondom, mi történt.
Úgy hiszem, szerda volt, de az is lehet, hogy péntek. Vagy mégis szerda, mert szerdán szoktam hamarabb végezni, öt óra után már kint is vagyok az iskolából, és befuthatok az életbe. Hazafelé tartottam, mégpedig mindenféle kóválygás nélkül, mert még mindig élt a fejemben a szigorú szülői parancs: ne nézzek se jobbra, se balra, csak uzsgyi, haza… A szomorú ősz luxushajója úszott szelíden a város tízemeleteseinek kikötőcölöpjei között, az ég ködfoltos volt, akár a kisgyerek összemaszatolt arca.
Elmélázva utaztam buszon, villamoson, tehetetlen bábu voltam, hiszen csak testem szakadt el, lelkemet verssorok és hősi királyok tetteiről szóló, regényes krónikasorok kapcsolták a tantermekhez. Éppen arra gondoltam, milyen mulatságos volna más korban élni, amikor megláttam azt a táblát: kék alapon fehér betűk.
Szereti Ön Hemingwayt?
Kicsivel arrébb, más betűformában:
Hemingway a legjobb!
A meglepetéstől elakadt a lélegzetem, de a szürke, unalmas város egyszerre életre kelt: mindenfelé virágok dugták elő színes kobakjukat a lebontásra ítélt szerdai nap repedéseiből, és az emberek mosolyogva mentek át a zebrán, annak ellenére, hogy a lámpa pirosat mutatott.
Vajon mit szólna mindehhez az öreg halász? Legyintene, és dörmögve sört kérne, mint az Afrikai vadásznaplóban, vagy összeszorított szájjal dühösen rálépne a gázpedálra, nehogy lemaradjon Belmonte vagy Joselito bikaöléséről valamelyik pamplonai arénában? Szerintem mégis inkább örülne – a maga módján mindig vágyott az ilyesfajta elismerésre.
Továbbszalad a tekintetem, és átszakítja a felirat valódi jelentésének célszalagját.
Hemingway étterem! Konferenciák, szabadebédek… nem olvasom tovább. Fogalmam sincs, mit olvasok. Szabó Lőrinc jut eszembe, a kisfiú, aki azt hitte, Óriás lakik az Órásboltban.
Egy vörös levél hull le a padra. Igen. Ez egy nagyon egyszerű történet.
(fotó | Jean Patchett and Ernest Hemingway by Clifford Coffin, Vogue, 1950)
