Három teremmel odébb egy másik enigmatikus festmény: Maximilian Lenz képe, amely a Veritas-szal együtt szerepelt a „kivonulók” programadó tárlatán, 1898-ban. Lenz a bécsi szecesszió másik vonulatához tartozott, az irányzat képviselői inkább a természethű ábrázolás megtartásával igyekeztek szimbolikus erejű képeket alkotni. A vásznon szerepel valami tavaszi rét, nimfa-szerű lányok serege, meg egy kalapos úriember a körútról. Az előbbiek körtáncot járnak, az utóbbi szivarozik. Ezek lenge, áttetsző ruhákat viselnek, aranyágakat tartanak, az meg lehajtott fejjel bandukol szürke öltönyben és barna felöltőben, szemlátomást tűnődve. A kontraszt még nyilvánvalóbb, ha a szundikáló teremőrt kikerülve egészen közelről szemléljük a vásznat, pontosabban annak felületét: a tündéreket apró, játékos ecsetvonásokkal, a századvégi bécsi urat meg hosszú, lapos vonásokkal festette Lenz. Talán egy fél órát álltam a kép előtt, hogy részt vegyek a művész játékában, amelyben válaszolni kellene a kérdésre, hogy a gyalogos a Ringstrasséról miképp tudott átsétálni Tündérországba, a jelek szerint anélkül, hogy ezt egyáltalán észrevette volna.
Hiszen a festmény címe: Egy világ – mégis, mintha legalább kettő szerepelne egymás mellett a képen. Az első lehetséges válasz, gondolom, hogy a belle époque világában az ilyesmi elő-előfordulhatott, különösen Bécsben, ahol mindenféle náció élte az életét és álmodta álmait. Annyira tapinthatóan tele volt a város és a kor a mítosz és a szép iránti sóvárgással, hogy az ember észrevétlenül is abban a másik világban találhatta magát, amelyről Trakl, Morgenstern, Rilke és a többiek tudósítanak, amelynek létezését Freud bizonygatja megszállottan, és ahová a bécsi úrileányok vágynak eljutni. Ha így van, az illető azért megy tovább lehajtott fejjel, zavartalanul, mert már megszokta a virághímes rétet, és az aranyvesszőkkel incselkedő nimfákat. Mégis, ebben a galambszürke kalapban és sötét öltönyben, meg a nagy, lapos ecsetvonásokban mintha lenne valami nagyon szomorú. Meglehet, sejtelme sincs arról, hogy ez idő szerint virághímes réten jár, égszínkék ruhájú tündérek között, és csak a körutat látja, az utca kövét, a lányok énekére pedig süketté teszi a villamosok robaja. Ezzel alighanem sokan vagyunk így, és akkor a kalapos úriember bízvást elnyerheti szimpátiánkat. Csakhogy a kép címe, az „Egy világ” mintha mindezeknek ellentmondana, hiszen akkor vagy a Ringstrasse, vagy Tündérország. Az ellentmondás csak akkor oldható fel, ha hajlandóak vagyunk feltételezni, hogy a Ring voltaképpen Tündérország. Ez esetben Lenzzel együtt tudnunk kell, hogy a csilingelés a fülünkben nem a villamostól van, hanem a lányok énekelnek, és hogy a járdán a csillogás nem a kocsiktól felcsapott vízpermet, hanem megannyi apró virágszirom. Mindjárt más a sétáló kalapos helyzete is, mert ekkor ő az, aki a titkot tudja (mármint Lenzen és rajtunk kívül), azért is éppen ő jelenik meg, és nem a mellette járók-kelők népes társasága. S akkor érthető, hogy makacsul lehajtva tartja a fejét, ahelyett, hogy gyönyörködnék a körötte pompázó másvilági rétben: mintha e két momentum szükségképpen összetartozna. Hozzávéve, hogy a kép a „kivonulók” bemutatkozó tárlatára készült, talán nem túl merész gondolat, hogy a kép olyasvalamire is célozhat, mint amit Klimt Veritasa, és annak felirata hirdet, nevezetesen a művészet természetére. A kalapos, szomorkás színű úr, a Titok Tudója maga a művész is lehet, akinek útja csak egyfelől visz a Volksgarten felé, másfelől az elíziumi mezőkre vezet, mégpedig egy és ugyanazon pillanatban. Viszont ebben rejlik az átok is: sohasem lehet kizárólag itt vagy amott. Ahogy a hideg októberi délutánon lépked a kávéház vagy a műterem felé, útja abba a nehezen körvonalazható és lehatárolható tartományba torkollik, ahová az utat egyedül ő ismeri. Alászáll, magába mélyed, de ha felhagyna ezzel, és fejét fölemelné, hogy körbetekintsen, ismét a birodalmi falak közt találná magát. Csak addig járhat a virágzó fák paradicsomi mezején, amíg nem pillant fel. Az egyetlen lehetőség, hogy mindkettőt egyidejűleg szemlélje, sajnos, nem más, mint egy tükör, ami nem egészen ugyanaz, de nem is teljesen más: a vászon és festék bizonytalan tükre. És itt mindjárt az ősrégi problémánál vagyunk, ami a művészetelmélet születésével egyidős: hogy tudniillik a művészet tapasztalathoz juttat, de nem maga a tapasztalat. Narcissus addig gyönyörködhet vízi tükörképében, míg meg nem érinti azt; Odüsszeusz addig hallgathatja büntetlenül a szirének énekét, amíg szépen és akkurátusan az árbochoz kötözött, és Orpheusz is csak addig hozhatja vissza szerelmesét az alvilág mélyéről, ameddig hátra nem pillant, hogy bizonyságot nyerjen. Mindezt jól tudja Maximilian Lenz, azért is jár leszegett fejjel a tavasz birodalmában. De az átok értelmében egyszer alighanem mindenki fölnéz.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
