Vancsó Zoltánnak

Megtorpansz hirtelen, a látványtól csordultig
ittasan földbe gyökerezik a lábad, megállsz.
Gyönyörű ez a két fasor,
mögötte, felette a homály, az ágak vékonyodó,
erős rajza, fésű kap így fekete, borzas hajba.
Hova vezet a közte megnyíló út,
mely úgy tárul ki most előtted,
mint a túlélés egyetlen záloga, üldözött előtt
a végtelen tenger, amolyan titkos ösvény, melyen
végigmennél, ha innen, a régen elfeledett ígéret
földjéről arra, vagy bármerre elmehetnél.

És miközben megérint valamiféle elérhető közelség,
menni muszáj, nincs, hogy választani kell,
nem létezik útelágazás, vagy hogy akkor innen
hova, mi van közel, távolabb,
felkel a nap, a látvány perceken belül véget ér.
Kivársz, mély levegőt veszel, körbenézel,
őrzöd tán évek múlva is lenyomatát;
s lépdelsz békés lélekkel egyéb utakon tovább.

Czigány Dezső  |  Árnyas zöld sétány