Se nem nyár, se nem ősz. Aki meg továbbra is szalmakalapot hord, attól nem érdemes tanácsot kérni. Sárga, és zörög a kukorica, mint a gonosz öregasszony, de az erdők zöldjében néha még illegeti magát a könnyűvérű nyár. Halni készül és lemondóan zörög a napraforgó is.  Döcög egy szekér. Viszi az időt. Magányos felhő az égen fülöncsíp egy elszállt pillanatot. Játszik vele, örökkévalóságot ígér neki, aztán elejti. A pillanat lezuhan a földre. Egy egér felkapja és elszalad vele a napraforgók közé. A föld alá rejti. Ez a jövő nyár ígérete.

Most itt vagyunk holdtölte után, Szent Mihály nap előtt. A fecskék már elköszöntek, a füvek szúrósak, hajlottan tartják terméseiket a madárbirsek,  galagonyák, kökények, csipkeágak, a vackor meg majdnem mind lehullott. A koránérő szőlőből már pénzelni lehet, kezdődik a krumpliszedés és az őszi vetés.

Megyünk hegyen-völgyön. Sziklák, ördöglovas ódon kastély és méltóságteljes ősfák között. Hatalmas sebek tátonganak a hegyek oldalán: régi bányák helye. A kőfalakon lecsurgó, repedéseken beszivárgó esővíz itatja, táplálja a kősebekben tenyésző növényi életet, a hasadékokban megbújó, szinte a semmibe kapaszkodó gyökereket.

A neszmélyi hegyek szőlőt érlelnek, és fölöttük a római kor meséi lebegnek. Hányan járták a Duna északi partján elterülő, Alacsony Kárpátoknak támaszkodó tájat! Egyszer gyerekkoromban átláttam a túloldali faluba, ahol égtek a házak – az egész falu leégett akkor. Másnap csak bámultam az üszkös romokat, és éreztem az északi szélben az égés szagát. Máskor meg kihallgattam, hogy a Duna két partján élők hogyan beszélgettek egymással. Lehasaltak a parton, a vízre hajolva kérdezték egymást, mert volt már telefon, de a Duna közepén húzódott a határ, fegyverek néztek egymással szembe, bár hordozóik egy nyelvet beszéltek.

A falu tövében, ahol a Zsitva beleszalad a Dunába, török és magyar is egyezkedett, békét kötöttek, megint háborúskodtak, megint békét kötöttek. Jött Napóleon, az osztrák, a német, az orosz, ágyúk és tankok csörömpöltek, a repülőkből hullattak a bombák, hajtották az embereket a földön, mint a barmokat – és a Dunába lőtték őket.

Az összezavarodott világban még a holt ember sem nyughatott, rossz irányban tette le őt Szent Mihály lova. Volt, aki holtában is észak felé fordult, s volt, aki kelet felől várta az örökkévalóság csodáját, meg olyan is, akit napokig lengetett a szél, madarak vájták földi maradványait, mert a neszmélyi hegyoldalban az Akasztóhegyen végezte, nem is olyan régen.

A hegyről körbetekintve, ahogy átsuhan rajtam, bennem az idő, érzem, milyen parányi része vagyok a mindenségnek. És a sűrűsödő idő bölcselkedő merengésre hajt: önkéntelenül is választ keresek, mint már annyian, hogy akkor hogyan is van és mivégre az egész, aztán a lemenő nap fényei közt az erdő alján mintha láthatóvá válna a magyarázat. Gyönyörű agancsosok legelik a száraz füvet, már reszket testükben a vágy, és egy este megkezdődik a szarvasbőgés. Mire az idő igazán hűvösre fordul, már kis gidák növekednek.

Várady Judit írásai a blogon | Várady Judit írásai a Liget folyóiratban