Szeptember van, napról-napra fogy a fény,
Gyullad már az alkonyat a tó vizén.
Kék tükrére kétnapos eső után
Kettős ívet épített a szivárvány,
Vetül a tó halkabb hullámaiba
Az a fenti narancsbarna, zöld-lila.
Sötétedő út kanyarog idefenn,
Terászozott szőlők rakott köveken.
Ez az út, a kőfalak, a lenti hab –
Frascatiban sem lehetne latinabb.
De a kihűlt láva-táj, a láng, a méz
Távolabbi, régibb tájakat idéz,
A hajdani, csonka tűzhányó hegyek,
Ez az édesség, mely tűzből született,
A koránkelő hold és a piros ég
Valamely görög szigetre illenék,
Nem csodálnám, ha a forduló után
Szembe jönne fehér lepelben egy lány
Amforával a fején. – És már kilép,
De nem fehér peplonban: napszítta kék
Térdigérő karton, rózsaszín kötő,
Nem amforát, csak vizes vödröt vivő.
Keskeny ajkának szemérmes mosolya –
Rómáért, Hellasért sem adnám oda.
Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most
Itt látom szemét, az enyhén mongolost.
A mélyúton jöhetett: a lösz-agyag
Kecses, kerek lábikráján ott ragadt.
A szőllőkben férfiak és asszonyok,
Útrakelnek teli kádak, puttonyok,
Levetik a tőkék érett terhüket,
Szeptember van, megkezdődött a szüret.
(illusztráció: Koszta József | NAPLEMENTE)
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
microsite képekkel és zenével itt
Lehet, hogy azért kedvelem annyira Vas István költészetét, mert ő is szeptemberben született, akárcsak én? Nemcsak a szakmai maximumot látom benne, hanem olyasmit is, ami rejtett szemléletéből következik. Hogy szeptember gyermeke, a derűs túlérettségé, amikor már fogy a fény, de még nem túl nagy a baj. Hogy ez a fogyatkozás, ez a delelőn túljutás még igazából jó, ahogy azt minden középkorúnak értenie kell, épp a Badacsonyon tapasztalja meg. Gyullad már az alkonyat a tó vizén. De ez inkább szép, inkább átemel valami éteribe: Ez az út, a kőfalak, a lenti hab – / Frascatiban sem lehetne latinabb. Tehát a Hamvas Béla által megírt balatoni mediterrán behatás ereje alatt vagyunk. Ám ez még nem minden, bár vigasztaló a szeptemberrel és az ősszel kapcsolatban. Csak azért mutatja meg a táj latin tónusait, hogy aztán egy Vasra jellemző szerénységű és óvatosságú himnuszba kezdjen a hazaszeretetről: Rómáért, Hellasért sem adnám oda. / Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most / Itt látom, mindazt, ami látható. A hazáról, a magyarsághoz fűződő szemérmes hűségről ilyen higgadt őszi derűvel talán senki nem beszélt Vas előtt és óta a magyar költészetben. Szeptember van, megkezdődött a szüret, véli, hiszi. Remélem, igaza van.
VÖRÖS ISTVÁN
